Múlt héten olyan is volt velem, hogy eltévedt alattam a busz.

Felültem reggel szépen a buszra, hogy akkor megyek gyapot szedni és egyszer csak látom, hogy a busz kurvára nem ott kanyarodik le, ahol szokott (wtf?). Idővel a sofőr is észrevette és elkezdett megfordulni ott az út közepén, ami azért nem volt fél perc és pont arra volt yo, hogy lekéssem a létező összes csatlakozást a gyárba.

Mikor láttam, hogy nem lesz meg a csatlakozás, telefonos segítséget kértem, de a vonal végén éppen akkor a napi rutintól eltérően nem gyárbamenetel, hanem ügyintézés folyt valahol az Óperenciás tengeren túl. Mivel alapból elég rossz kedvem volt akkor reggel, én ezekből az eseményekből rögtön azt szűrtem le, hogy engem a világon mindenki utál.

Kimondhatatlanul sajnáltam magam, mikor a magas sarkúban és a rengeteg cuccal a hónom alatt el kellett indulni egy másik megállóba hót messzire, hogy ott majd hátha jön egyszer valami és akkor hirtelen felbukkant a busz, amiről azt hittem, hogy lekéstem. Csak fel kellett rá sétálnom, annyira ki volt számolva és hogy tényleg nem szabad kétségbe esni, ha elmegy a busz, mert vagy jön majd egy másik máshol, vagy jön az, amelyiket alapból is szeretted volna, csak ki kell várni a megfelelő alkalmat.

És ha már ilyen hihetetlenül filozofikus lettem a közlekedés kapcsán, akkor megékérdezném azt is, hogy a vonatozás angolul az úgy van, hogy training?