X: Mi van veled Évi, mesélj már!
avie: Hát, megyek a Soundra.
x: Ez várható volt. Valami más?
avie: Hétvégén rájöttem, hogy kell a processzorgyárat üzemeltetni SimCity-ben.

A fenti fejleményken kívül annyi van, hogy Münchenbe is megyek megint pár hét múlva, de most dolgozós célból, tréninget kell majd tartanom. Pár napja itthon (mármint nem itt a szobában, hanem a dolgozóban) tartottam konfliktuskezelést és mikor újságoltam anyukámnak, hogy képzeld, tartok ilyet, akkor a reakcióként kiszaladt “Te?” kérdés hangsúlyából arra következtettem, hogy úgy gondolja, eléggé kétségbe lehetnek azok esve, akiknek én megyek a témában parádézni.

And now for something completely different.

Valamiért azt hittem, hogy 31-én lesz a BL döntő és így csak a 75. perc magasságában kapcsolódtam be, de ez pont elég is volt a lényeghez. Nekem soha nem volt szimpatikus csapat a Real Madrid (bár ha Casillas hozna egy doboz Milka Tender Wishes-t, nem törném szét a fején), de engem mindig nagyon levesz a lábamról, ha valaki a semmiből képes visszahozni egy meccset és hogy ők nem is csak visszahozták, hanem szét is zúzták végül az ellenfelet. Azért tisztelem ennyire ezeket a csapatokat, mert olyan dologra képesek, amire én soha nem lennék, nem tudom, hogy lehet valakiben ennyi erő, hogy ne adja fel és küzdjön tényleg a legutolsó másodpercig.

Volt egyszer egy olyan, hogy Milan-Liverpool BL döntő és az első félidő végén 3-0-ra vezetett a Milan. Ha én lettem volna a Liverpool, már ki se mentem volna a második félidőre, hogy ó, minek, ezek már nyertek, de ha igazán mélyen magamba nézek, szerintem már 2-0-nál lementem volna a pályáról, hogy na yo, hagyjuk, nekem ez nem megy, vagy mivel még azelőtt szeretek dolgokat feladni, mielőtt belekezdek, lehet hogy ki se léptem volna a pályára úgy egyáltalán. De mindenki szerencséjére nem én játszok BL döntőkben és ezek kimentek és felhozták 3-3-ra és végül meg is nyerték az egészet úgy ahogy vót’ és nekem ez a diznis vonal is nagyon tetszik, hogy az égvilágon bármi lehet, csak nem szabad feladni. Ezt a nagy tanulságot Koala Poelho sem tudta volna jobban megfogalmazni, úgyhogy bemászok az ágyba Németh László mellé (ez az Égető Eszter eléggé kurva yo könyv!).