Lajosnak öltözök Halloween alkalmából!
Ez nemrég dőlt el, ugyanis az volt, hogy én készülődtem itten mit sem sejtve a mai esti Wellhello-ween koncertre, de hogy ó, próbáljuk ki ezt az új hajolajat. Azt írja, néhány csepp, hát az vajon definíció szerint mennyi, nem tudtam én ezt, de igen hamar kiderült, hogy sokkal kevesebb, amennyit én gondoltam.
Konkrétan úszok a hajolajban, de legalább van jelmezem.
Húzok még magamra valami ruhákat meg a csillogós cipőmet és nekivágok a mai kalandnak.
Nem áll szándékomban futóbloggá válni, de mivel tegnap letoltam egyszer 25 percet megállás nélkül, aztán meg hát én igazából kurvára ráérek alapon még egyszer 25 percet megállás nélkül (8,8 km), gondoltam legalább a nevét megosztom ennek az applikációnak, mert ha engem rávett a mozgásra, akkor máshol is tehet csodákat. Ráadásul én nem csak mozogni utáltam, mélyen megvetettem mindenkit, aki meg nem és csak forgattam a szemem, hogy a sok majom itt posztolgatja fészbukon, hogy mennyit futott meg hogy ilyen nagyobb futóesemények idején csak ezzel van tele a fal, hol érdekel ez, szt tessék, erről pofázok én is nektek feszt.
Couch-to-5K néven érdemes rákeresni a telefonban, főleg azért, mert ez a neve neki és tényleg arra van tervezve, hogy a legnagyobb tohonya lajhár is el tudjon vele indulni. 9 hetes a program és minden hétre 3 karika van: minden session úgy kezdődik, hogy 5 perc séta bemelegítés és úgy végződik, hogy 5 perc séta levezetés, a kettő között meg a néni mondja, hogy mikor kell éppen sétálni vagy futni, de mutatja az óra is az appban, mint a bombák visszaszámlálója. Érdemes tenni zenét a telefonba, mert a play gonb megnyomásával azt is lehet hallgatni. Az a nagyszerű a felépítésében, hogy hétről hétre emeli az app a tétet, de teljesíthető ütemben, hamar van sikerélmény és látszik a haladás, olyan, mint egy játék, hogy mindig ki kell akasztani a következő szintet. Engem az a hét fogott meg, amikor először kellett egyben 3 percet futni, ezt csak harmadjára sikerült összehozni, de a többi pálya megvolt elsőre hol kisebb, hol nagyobb küzdelemmel.
Az app egyetlen hátránya, hogy nem bővelkedik az elismerésekben; az első egyben lefutandó hosszabb idő az a 20 perc volt és mikor befejeztem, annyit mondott a végén, hogy nice job. És hogy nice job? Ennyi? Élemben összesen nem futottam ennyit, rohadjálmeg. Hol a tűzijáték, a cheer, a fanfárok? Hol a te vagy a legnagyobb faszagyerek? Nice job, az.
Nade amellett, hogy ilyenkor levegőn vagyok és mozgok, azért yo ez az app, mert három dolgot tanított:
1. Nem kell ész nélkül rohanni.
Alapvetően nem bonyolítom túl a dolgokat, menjünk, csináljunk mindent, hatalmas erővel tudok bármibe beleugrani, aztán ugyanilyen ütemben veszítem is el a lelkesedésem. Itt az első pár alkalom alatt kénytelen voltam figyelembe venni, hogy az erős kezdés hosszú távon nem feltétlenül éri meg, az energiát be kell osztani, hogy jusson a végére is. A legelső alkalommal, mikor mondta a néni, hogy “Jog!” én úgy elkezdtem futni, mint aki a világ legutolsó buszához rohan és soha többet nem lesz még egy járat és majdnem ki is köptem az egész tüdőmet. Még most is sokat kell alkudozni magammal futás közben, hogy nem akarok én Usain Bolt lenni és ha ki akarom bírni a végéig, akkor vissza kell venni és lassabban bazmeg, lassabban. Nehézség akkor akad, amikor besorsolja Calvin Harris-től a Pray to Godot, mert mikor azt én meghallom, megyek, mint mentős.
2. Minden fejben dől el.
Coala Poelho és Oravecz Nóra is elmondta ezt százszor már. Mindent meg lehet csinálni, csak el kell hinni. Ha 20-at kell lefutni, akkor tudom, hogy addig bírom. Viszont a 20 perc után egy olyan jött, hogy 5 perc, 8 perc, 5 perc és már az első 5 percbe majdnem belehaltam, mert az agyam nem is akart ennél többet. 5 perc volt mondva, pontosan annyira is volt képes, mikor meg 25, akkor befogadta, hogy ez most 25 és akkor meg annyi.
3. Kell pontosan meghatározott cél.
Olyan nincsen, hogy valamivel nem készülök el határidőre, viszont ha nincs határidő, akkor nincsen semmi. Nekem kell, hogy lássam, mi kell és mikorra – ha tudom, akkor menni fog, ha nem, akkor csak lógatom a lábam a lófaszos esti fényben.
Jelenleg ezen forgok a legtöbbet, hogy én annyira tennék valamit, hogy haladjak, de egyszerűen képtelen vagyok kitalálni, hogy most mit és merre. Arubáig már csak 10-et alszunk, addig ha nehezen is, de megülök a seggemen és már nem csinálok semmit, aztán meg majd lesz valami, mert ahogy a közhely toplista első helyzetteje mondja, olyan még sosem volt, hogy sehogyse lett volna (amúgy szerintem de, de ez most mindegy).
Sziasztok pupákok!
Képzeljétek, ma életemben először lefutottam 20 percet megállás nélkül! Elképzelni ezt egyébként úgy kell, hogy döcög egy kibaszott hangosan fújtató totál idióta Take That-es pulcsiban, a lenti sapkában, koala macis kesztyűben a menetiránnyal szemben és közben azt gondolja, hogy Stallone megy mellette kocsival és nyomatja neki a Rocky zenjét.
Teljesen véletlenül alakult így a dolog, elmentem ma este is, hogy lefutom az applikáció szerinti éppen aktuális adagot, ami 2×8 perc volt a kettő között egy 5 perces sétával, de annyira a szemem nem rebbent tőle és annyira senki nem volt a szigeten és annyira yo idő volt és olyan gyönyörű volt a Parlament és volt egy halom zsepim, hogy úgy döntöttem, megcsinálom a következő adagot is, az meg így egyben 20 perc volt és igazából hót simán ment, az utolsó 3 perc volt csak rossz, de az meg azért, mert pocsék befejező ember vagyok, általában semminek nem érdekel már a vége, de végig bírtam lábbal és takonnyal is.
7 kilométert futkároztam ma össze, ha nekem valaki fél éve azt mondta volna, hogy ez lesz, legalább annyira röhögtem volna, mint amikor az egyik kolléganőnek azt akartam írni cseten, hogy “gyere mondd el mi a baj bébi, én figyelek rád”, de elgépeltem és bébi helyett bénit írtam, mert rögtön tovább gondoltam, hogy mennyire vicces lenne már, ha mindenben kicserélnénk a kettőt, mert akkor olyanok jönnének ki, hogy Bénit senkit sem ültetheti a sarokba, meg hogy nincs baj Béni, a bizonyítványt senki se kéri.
Jah és ha már szar zenék. Felesleges lenne firtatni, hogyan jutottunk oda szombaton a debreceni buxákkal, hogy a TNT-től a Titkos üzenet keveredjen be a playlistbe, de kifigyeltük, hogy az egyik csávó munkaköri leírása így annyi, hogy néha be kell nyögni, hogy “BOM-BOM-BOM!” és kész és ezen kívül az égvilágon semmi hozzáadott értéket nem képvisel a klipben, csak így caplat Budapest belvárosában a másikkal valami Fishbone jellegű pulcsiban. Nem adtuk fel ilyen könnyen a munkakörelemzést, megnéztünk még egy klipet (mámegnemmondom, melyiket), abban csak a falat támasztja és nemhogy aszondja, hogy “BOM-BOM-BOM!”, ebben már semmit se mond, de aztán arra jutottunk, hogy igazából nem a falat támasztja, hanem ő tartja és azért áll ott, hogy ne omoljon az egész épület a másiknak a nyakába, mert ha ráomlik, akkor ki fog itten énekelni meg elvenni feleségül Iszak Eszter? Ezért is fontos, hogy mindig legyünk észnél és vizsgáljuk meg több szemszögből a dolgokat!
Meg hogy így is lehet élni, hogy BOM-BOM-BOM, akkor minek itt megerőltetni magunkat?
Hétfőn kicsit pityeregtem a villamoson, hogy mekkora csalódás vagyok saját magamnak, de aztán kedden volt a dolgozóban próbatételes nap, amit nem csak sikerült hozni, hanem kb. nyócvanezer méterrel fölötte átugrani, úgyhogy egész délután azon ámuldoztam, hogy mekkora egy kibaszott zseni vagyok én. A szomorú azért továbbra is az, hogy ha olyan okos lennék, mint amilyennek képzelem magam, akkor biztos nem ott tartanék,ahol, de jövőhéten 4 napos hét, utána sima hét, utána meg Aruba, mit érdekel itt engem bármi azon kívül, hogy mit teszek be a magnetofonba pénteken? (sajnos egyelőre még sok minden, de majd elmúlik, régi tapasztalat, hogy gondolkozni sem nem egészséges, se nem áll yol)
Étterem hét van, úgyhogy félig ittasan válogatok zenéket a pénteki házibulimhoz és jelenleg meg vagyok róla győződve, hogy ha összemixelem Blümchent, a Malév szignált, a Gumimacik betétdalát és a Szerelemdoktort, akkor én valami elképesztően szórakoztató egyveleget kapok. A menü kacsazsíros kenyér lesz a pazar muzsikák mellé, hótbiztos, hogy kurvára irigykedtek mindenkire, aki jöhet. #yolo #swag
Nahogy én erre jöttem haza a fogorvostól és a Glamour napi mackóalsó vásárlásból:
Mondom én, hogy nem érünk itten rá lacafacázni, bármit is jelentsen az, hogy laca faca. Ha 15 éven belül nem zabáljuk fel a világot, akkor szétlőjük, bármikor bármi megtörténhet, bár arra még én sem voltam felkészülve, hogy az első félidő után a Feröer fog vezetni.
Gimis osztályfőnök mondta mindig, hogy “ki ha nem te, és mikor ha nem most?” és egyszer azt hozta példának, hogy akkor még voltak az újságokban ilyen hirdetések, hogy keresem azt a lányt, aki tudja, hogy mitől lennék boldog újra a mittomén milyen parkban jött szembe égszínkék pólóban és egy fél pillanatra ránézett és hogy nem, nem hirdetni kell, oda kell menni, hogy teccesz. És igaza volt, mert ebből csak nyertesen lehet kijönni: vagy azt mondja, hogy el lehet menni és akkor nem változott semmi, mert most sincsenek együtt és ezután sem lesznek, vagy meg bejön a dolog és akkor meg jippí, juhhú.
Kiegészítő információként pedig elárulnám, hogy mackóalsót meg babarózsaszínű plüsst vettem és bár a valóságosnál is sokkal nagyobb benne a seggem, úgy nézek ki benne, mint egy kurva nagy vattacukor.
Továbbra is minden vasárnap nézem a postsecret.comot és ez jött velem szembe legutóbb:
És hogy 20 éve bazmeg? Húúúsz? Ennyi idő alatt akár boldog is lehettél volna, de tényleg sokkal kényelmesebb átbaszni mindenkit, mint megmozdulni és megtenni mindent, szt ha meg nem jön be, akkor meg hagyni a picsába és menni tovább, gyerekek, nem érünk itten rá elbaszni az élet, mindenkinek egy van belőle és kurvára nincsen hozzá Save gonb.
Mondjuk én se vagyok jobb a Deákné vásznánál (amiről én régen tökre azt hittem, hogy a tő az deáknévász nána), olvastam a Nők Lapja Évszakokban interjút egy asszonnyal, aki ír meg költ és éppen egy takonyról szóló mesekönyvön dolgozik és hogy basszus, így is lehet(ne) élni.
A takony most úgyis aktuális téma nálam, nem ismerek magamra, de ha van lehetőségem, húzok le futni és már tökre mennek tenpósan, magabiztosan az 5 perc futások egyhuzamban és nem azzal szokott már bajom lenni, hogy nem bírom fizikailag, hanem annyira taknyadzok közben, hogy alig kapok levegőt. Úgy kaptam rá a szaladgálásra, hogy egyszer valami nívós dívány pont hun olvastam egy cikket egy futó applikációról, amit én valami 600 forintért meg is vásároltam, merhogy állítólag aki soha életében semmit nem mozgott, az majd képes lesz a program végére megállás nélkül lefutni 5 kilometrót és ez így yo dealnek tűnt. Na de megvettem és lementem vele vagy kétszer, de aztán meleg volt meg nem érdekelt, de mikor megtudtam, hogy 2 hetem van elköltözni, akkor gondoltam, hogy na, én most akkor lemegyek futni és annyira yol és úgy, mint az a futás akkor, talán még soha semmi nem esett. Úgy éreztem, hogy bármit meg tudok csinálni, kibaszott erős vagyok, és mindenki elmehet, ahova akar, mert én itt most futok és meg tudom csinálni és yeah. Mikor elértem oda kicsivel később, hogy egyben le kellett futni 3 percet, nem sikerült se elsőre, se másodikra és akkor megbeszéltem magammal, hogy yolvan Évi bazdmeg, addig haza nem mész, amíg ezt meg nem csinálod, ilyen nincs, mindent én döntök el és én eldöntöttem, hogy ezt letolom és simán meg is csináltam azóta mindent. Rengeteget beszélek közbe magamhoz, főleg az utolsó meneteknél, hogy nem fogok belehalni, csakis rajtam múlik, meg miért is halnék bele tényleg, csak a lábamat kell előremozdítani, igazából nem egy nagy truváj, minden pontosan annyira bonyolult és nehéz, amennyire azzá tesszük.
Az visz ebben előre, hogy látom és érzem a haladást, meg utána annyira nagyon yol esik a forró zuhany meg hót büszke is vagyok magamra, hogy sikerült letolni az éppen kiírt adagot, meg hogy talán ez az egyetlen tevékenység, ami közben nem gondolkozok, annyira küzdök a túlélésért önmagammal és a takonnyal (bár vallom, hogy az embernek nem önmagát, hanem a saját taknyát a legnehezebb legyőznie, mondjuk a taknyom is én vagyok, meg az állam is, úgyhogy hát el is bizonytalanodtam).
Nem a legjobb évszakban kapott ez el, de évszaknak megfelelően öltözni azért nem egy teljesíthetetlen feladat. Mert mindenki mindig pontosan azt csinálja, amit akar, a többi csak kifogás és picsogás.
Nem tudok most több Oravecz Nóra jellegű bölcselet elsütni, úgyhogy behúzom magam a takaró alá olvasni.
Pápuszi.
Életemben először nagycsopis koromban voltam Balatonfüreden, az volt életem második nyaralása és arra emlékszem, hogy nagyon rossz volt az idő, meg mentünk valami menza külsejű étterembe és anyámék úgy tippelték, hogy be van baszva a pincérnő, mert nem nagyon tudta processzálni a rendelésünket, meg ott néztük meg moziban az Az erdő kapitányát és jöttek be verebek is a moziba. Kaptam Az erdő kapitánya kifestőt is és én a kifestőt mindig utáltam, mert nekem senki ne mondja meg, hogy én mit akarok rajzolni, de volt benne Dorkás öltöztetőbaba! Mondjuk a színezése közben tök hülyének nézett a szomszédban lakó és már iskolás Miki, mert nem tudtam, mi az a grafit. Meg azért is beszólt, mert én akkor még beszéltem babázás közben és áthallatszott hozzájuk.
Ezután a füredi nyaralás után én nagyon sokáig a Balaton felé se néztem, voltam alsó másodikban Zánkán, de aztán szevasz, 2008-ban keveredtem újra arra, mikor mentem Balaton Soundra, de hát hogy hű. Balatonfüreden voltam megint hétvégén és az a város engem már viszontszeret, mert bármilyen fos idő van hét közben, ahogy én oda beteszem a lábam, kiragyog a minden és most is pólóban lehetett csapatni. Annyira szép ott minden, rend van és csodálatos virágok és gyönyörű házak és csillagok és rózsaszín ég és kék tó és óh!
Remek felvételek készültek az égről, a vízről, hajókról és rólam, ahogy a biliárdasztal tetején térdelve teszek meg mindent a győzelemért. Nagyon szívesen maradtam volna még, főleg hogy a dolgozóban egy nagyon intenzív 1,5 hét vár és azt számolgatom, hogy nem kéne-e holnap reggel 6-ra menni, de hoztam 6 üveg bort, nagyon sok baj nem érhet.
