október 2015 havi bejegyzések

Nem áll szándékomban futóbloggá válni, de mivel tegnap letoltam egyszer 25 percet megállás nélkül, aztán meg hát én igazából kurvára ráérek alapon még egyszer 25 percet megállás nélkül (8,8 km), gondoltam legalább a nevét megosztom ennek az applikációnak, mert ha engem rávett a mozgásra, akkor máshol is tehet csodákat. Ráadásul én nem csak mozogni utáltam, mélyen megvetettem mindenkit, aki meg nem és csak forgattam a szemem, hogy a sok majom itt posztolgatja fészbukon, hogy mennyit futott meg hogy ilyen nagyobb futóesemények idején csak ezzel van tele a fal, hol érdekel ez, szt tessék, erről pofázok én is nektek feszt.

Couch-to-5K néven érdemes rákeresni a telefonban, főleg azért, mert ez a neve neki és tényleg arra van tervezve, hogy a legnagyobb tohonya lajhár is el tudjon vele indulni. 9 hetes a program és minden hétre 3 karika van: minden session úgy kezdődik, hogy 5 perc séta bemelegítés és úgy végződik, hogy 5 perc séta levezetés, a kettő között meg a néni mondja, hogy mikor kell éppen sétálni vagy futni, de mutatja az óra is az appban, mint a bombák visszaszámlálója. Érdemes tenni zenét a telefonba, mert a play gonb megnyomásával azt is lehet hallgatni. Az a nagyszerű a felépítésében, hogy hétről hétre emeli az app a tétet, de teljesíthető ütemben, hamar van sikerélmény és látszik a haladás, olyan, mint egy játék, hogy mindig ki kell akasztani a következő szintet. Engem az a hét fogott meg, amikor először kellett egyben 3 percet futni, ezt csak harmadjára sikerült összehozni, de a többi pálya megvolt elsőre hol kisebb, hol nagyobb küzdelemmel.

Az app egyetlen hátránya, hogy nem bővelkedik az elismerésekben; az első egyben lefutandó hosszabb idő az a 20 perc volt és mikor befejeztem, annyit mondott a végén, hogy nice job. És hogy nice job? Ennyi? Élemben összesen nem futottam ennyit, rohadjálmeg. Hol a tűzijáték, a cheer, a fanfárok? Hol a te vagy a legnagyobb faszagyerek? Nice job, az.

Nade amellett, hogy ilyenkor levegőn vagyok és mozgok, azért yo ez az app, mert három dolgot tanított:

1. Nem kell ész nélkül rohanni.

Alapvetően nem bonyolítom túl a dolgokat, menjünk, csináljunk mindent, hatalmas erővel tudok bármibe beleugrani, aztán ugyanilyen ütemben veszítem is el a lelkesedésem. Itt az első pár alkalom alatt kénytelen voltam figyelembe venni, hogy az erős kezdés hosszú távon nem feltétlenül éri meg, az energiát be kell osztani, hogy jusson a végére is. A legelső alkalommal, mikor mondta a néni, hogy “Jog!” én úgy elkezdtem futni, mint aki a világ legutolsó buszához rohan és soha többet nem lesz még egy járat és majdnem ki is köptem az egész tüdőmet. Még most is sokat kell alkudozni magammal futás közben, hogy nem akarok én Usain Bolt lenni és ha ki akarom bírni a végéig, akkor vissza kell venni és lassabban bazmeg, lassabban. Nehézség akkor akad, amikor besorsolja Calvin Harris-től a Pray to Godot, mert mikor azt én meghallom, megyek, mint mentős.

2. Minden fejben dől el.

Coala Poelho és Oravecz Nóra is elmondta ezt százszor már. Mindent meg lehet csinálni, csak el kell hinni. Ha 20-at kell lefutni, akkor tudom, hogy addig bírom. Viszont a 20 perc után egy olyan jött, hogy 5 perc, 8 perc, 5 perc és már az első 5 percbe majdnem belehaltam, mert az agyam nem is akart ennél többet. 5 perc volt mondva, pontosan annyira is volt képes, mikor meg 25, akkor befogadta, hogy ez most 25 és akkor meg annyi.

3. Kell pontosan meghatározott cél.

Olyan nincsen, hogy valamivel nem készülök el határidőre, viszont ha nincs határidő, akkor nincsen semmi. Nekem kell, hogy lássam, mi kell és mikorra – ha tudom, akkor menni fog, ha nem, akkor csak lógatom a lábam a lófaszos esti fényben.

Jelenleg ezen forgok a legtöbbet, hogy én annyira tennék valamit, hogy haladjak, de egyszerűen képtelen vagyok kitalálni, hogy most mit és merre. Arubáig már csak 10-et alszunk, addig ha nehezen is, de megülök a seggemen és már nem csinálok semmit, aztán meg majd lesz valami, mert ahogy a közhely toplista első helyzetteje mondja, olyan még sosem volt, hogy sehogyse lett volna (amúgy szerintem de, de ez most mindegy).

Továbbra is minden vasárnap nézem a postsecret.comot és ez jött velem szembe legutóbb:

És hogy 20 éve bazmeg? Húúúsz? Ennyi idő alatt akár boldog is lehettél volna, de tényleg sokkal kényelmesebb átbaszni mindenkit, mint megmozdulni és megtenni mindent, szt ha meg nem jön be, akkor meg hagyni a picsába és menni tovább, gyerekek, nem érünk itten rá elbaszni az élet, mindenkinek egy van belőle és kurvára nincsen hozzá Save gonb.

Mondjuk én se vagyok jobb a Deákné vásznánál (amiről én régen tökre azt hittem, hogy a tő az deáknévász nána), olvastam a Nők Lapja Évszakokban interjút egy asszonnyal, aki ír meg költ és éppen egy takonyról szóló mesekönyvön dolgozik és hogy basszus, így is lehet(ne) élni.

A takony most úgyis aktuális téma nálam, nem ismerek magamra, de ha van lehetőségem, húzok le futni és már tökre mennek tenpósan, magabiztosan az 5 perc futások egyhuzamban és nem azzal szokott már bajom lenni, hogy nem bírom fizikailag, hanem annyira taknyadzok közben, hogy alig kapok levegőt. Úgy kaptam rá a szaladgálásra, hogy egyszer valami nívós dívány pont hun olvastam egy cikket egy futó applikációról, amit én valami 600 forintért meg is vásároltam, merhogy állítólag aki soha életében semmit nem mozgott, az majd képes lesz a program végére megállás nélkül lefutni 5 kilometrót és ez így yo dealnek tűnt. Na de megvettem és lementem vele vagy kétszer, de aztán meleg volt meg nem érdekelt, de mikor megtudtam, hogy 2 hetem van elköltözni, akkor gondoltam, hogy na, én most akkor lemegyek futni és annyira yol és úgy, mint az a futás akkor, talán még soha semmi nem esett. Úgy éreztem, hogy bármit meg tudok csinálni, kibaszott erős vagyok, és mindenki elmehet, ahova akar, mert én itt most futok és meg tudom csinálni és yeah. Mikor elértem oda kicsivel később, hogy egyben le kellett futni 3 percet, nem sikerült se elsőre, se másodikra és akkor megbeszéltem magammal, hogy yolvan Évi bazdmeg, addig haza nem mész, amíg ezt meg nem csinálod, ilyen nincs, mindent én döntök el és én eldöntöttem, hogy ezt letolom és simán meg is csináltam azóta mindent. Rengeteget beszélek közbe magamhoz, főleg az utolsó meneteknél, hogy nem fogok belehalni, csakis rajtam múlik, meg miért is halnék bele tényleg, csak a lábamat kell előremozdítani, igazából nem egy nagy truváj, minden pontosan annyira bonyolult és nehéz, amennyire azzá tesszük.

Az visz ebben előre, hogy látom és érzem a haladást, meg utána annyira nagyon yol esik a forró zuhany meg hót büszke is vagyok magamra, hogy sikerült letolni az éppen kiírt adagot, meg hogy talán ez az egyetlen tevékenység, ami közben nem gondolkozok, annyira küzdök a túlélésért önmagammal és a takonnyal (bár vallom, hogy az embernek nem önmagát, hanem a saját taknyát a legnehezebb legyőznie, mondjuk a taknyom is én vagyok, meg az állam is, úgyhogy hát el is bizonytalanodtam).

Nem a legjobb évszakban kapott ez el, de évszaknak megfelelően öltözni azért nem egy teljesíthetetlen feladat. Mert mindenki mindig pontosan azt csinálja, amit akar, a többi csak kifogás és picsogás.

Nem tudok most több Oravecz Nóra jellegű bölcselet elsütni, úgyhogy behúzom magam a takaró alá olvasni.

Pápuszi.