2016 nem viccel.

Akár jó, akár rossz, akármilyen meghökkentő dologról van szó, az idén megtörténik minden szarakodás nélkül, de arra, ami a múlt héten történt, még így sem számítottam volna soha: elrontottam a cafeteria nyilatkozatomat. Én, én!, aki közel ezer ilyet segített már kitölteni, akinek a cafeteria élete egyik legnagyobb szerelme és most tessék. Hát mi lesz, komolyan, holnap Mark Zuckerberg nem fog tudni belépni a Facebook fiókjába, ha így haladunk.

Idén annyi történt még, hogy pohártolvaj lettem, még nincs vége a januárnak, de én már kettőt loptam.

Na yo, igazából egyiket sem loptam, mert az egyik a kezemben maradt, és csak akkor vettem észre, mikor már kijöttünk a szórakozóhelyről és léptünk párat és hogy hát amúgy nekem nincs borospoharam, de ezentúl majd lesz alapon elvittem magammal, a másik meg úgy volt, hogy a Saul fia előtt vettünk vizet és mondta a pultos fiú, hogy ki se meri mondani, hogy mennyi lesz, néccáz. Mondtam, hogy hű, mintha a Balaton Soundon lennénk, és a fiú mondta, hogy igen, de hogy ha gondoljuk, tud adni elvitelre poharat és én nem szégyenlősködtem elfogadni. Ebből a fajtából lassan kijön egy készlet, aminek az első darabját 2013-ban a Bakelitből hoztam és csak a Hatvan utcán vettem észre, hogy viszem magammal.

A poharakkal mindig is különleges volt a kapcsolatom, ovis koromban azt mondtam rájuk, hogy Monsieur Pohár és mai napig nem tudjuk, miért tiszteltem meg őket ennyire, de nekem az a gyanúm, hogy biztos láttam valami Agatha Christie filmet és hogy a Poirot-ból lett ez.

Ennek ellenére majd fogadjatok szeretettel, ha megyek hozzátok vendégségbe, vagy aki bizalmatlanabb, az majd adjon a kezembe műanyag poharat.