RSS

február 2019 havi bejegyzések

Mielőtt megindultunk Oslóba, kérdezte Nikoletta*, hogy van-e hótaposóm, merhogy lesz hó. Legyintettem, hogy óh, nem kell az, a norvég egy fejlett civilizáció, biztos takarítják a havat, akár van abban a jóléti társadalomban közmunkaprogram, akár nincs.

Na.

Hát ezek kurvára nem takarítják a havat.

Ez akkor jött a legjobban, amikor a norvég népmúzeumban voltunk, ahol mindenféle korokból meg norvég tájakról voltak épületek a szabad ég alatt és akkor be lehetett menni ilyen istállóba, templomokba meg parasztházakba, hogy utóbbiban a szívbajt hozza ránk egy kisjány, akit oda ültettek népviseletben a tűz mellé és hát dobbant vagy kettőt a szívem, mikor megszólalt, de utána kedélyesen elbeszélgettünk, hogy akkor milyen ruha van rajta meg kérdeztük, mi van a kis kosárkájában, de mondta, hogy semmi érdekes, abban tartja a telefonját.

Ezek között az épületek között meg gyakorlatilag csak hegymenetben lehetett közlekedni olyan úton, amire rá volt fagyva a hó, ahol meg nem volt éppen tükörjég, ott kurva magas volt a vízállás. Tekintettel arra, hogy azért még el-el voltam kámpicsorodva itt a BL-döntő beli vereség miatt, kurva yo volt arra eszmélni, hogy míg órákig balettoztunk a jégen a Shaolin fivéreket megszégyenítő ügyességgel, nekem a koncentrálástól már nem volt hely az agyamban arra, hogy magamat sajnáljam, hogy jaaaj nem szeret és engem már soha az életben senki nem visz el randevúba, mert minden idegszálammal arra figyeltem, hogy hova és hogy kéne lépni, hogy ne fikkanjak egy hatalmasat a terepjárásra egyáltalán nem alkalmas bőr bokacsizmámban.

A hideg vonalon tovább haladva a sarkkutatással is behatóan ismerkedtünk, van ott egy kurva yo múzeum, ami teljesen végigvezet az expedíciókon. Itt egy kicsit szerelmes lettem Fridtjof Nansenbe, aki egy kifejezetten yo kiállású fiatalember volt, meg hát sarkot kutatott, igazi férfi volt a talpán, ráadásul Évának hívták a feleségét!

no-nb_bldsa_ 156

Az egyik expedíció 3 évig tartott és kb. 6 tonna kekszet vittek magukkal az útra – Nikoletta itt hívta fel rá a figyelmet, hogy mennyire yo volt már,hogy nem kellett nekik aggódni, hogy hova mennek szilveszterezni, meg hogy vajon hogy nézett ki az a beszélgetés, amikor Fridtjof szól az asszonynak, hogy “Évikém, süssél már vagy 50.000 darab sajtosat, hogy legyen valami ropogtatnivaló”.

Amundsen is ennek a csávónak a hatására kezdett el itten menni a sarkokra, eltanulva már, hogy kell bánni a szánhúzó kutyákokkal, az eszkimókkal, mit kell felvenni meg hogy kell vinni szakácsot és ezek a csókák még híztak is, míg ott nyomatták a jégtáblákon. A múzeumban ki voltak téve a hajók másai is, amikbe be lehetett menni és megnézni, hogy hogy voltak a kabinok meg a spejz meg meg hol kártyáztak meg minden.

A fedett pályás programokat a Munch múzeumban szerettük volna kezdeni és én majdnem felsikoltottam, mikor csak egy cetli fogadott az ajtón, hogy bocs, de ide aznap oszt be nem jön lófasz se. Ekkor még nem tudtam, hogy a Sikoly az nem is itt van, hanem a Nemzeti Galérériában van, ami szintén nincs nyitva, na de mindegy, mi nem keseredtünk el, eldöntöttük, hogy akkor megyünk modern művészet nézni szépen tömegközlekedéssel, amiből csak a szépen nem valósult meg.

Mindekttőnk képességeit meghaladta, hogy hetijegyet vegyünk a jegyautomatából, egy kizsbótba kullogtunk be, hogy segítsenek már legyenek olyan kedvesek és voltak olyan kedvesek. Nem beszéltünk amúgy sok emberrel, de akivel de, azok nagyon barástágosak voltak, magától senki nem jött oda hozzánk, csak az a nagyon helyes fiatalameber a buli végén, de alkoholos állapotban csak azt tudtam hajtogatni, hogy döbbenetes, hogy nem takarítják sehol a havat itten.

Na de visszakanyarodva a tömegközlekedésre az van, hogy elég ritkán járnak a buszok, ilyen 10-13 percenként és kurva nagy távolságok vannak a megállók között, semmi ilyen Astoria-Ferenciek tere, úgyhogy ha elbasztad és/vagy lekésted, akkor lehet indítani a sétát a jeges latyakban.

Az utcán egyébként a jeges latyakon kívül nincs akadály, mert alig van ember, annyian vannak az utcán egy csütörtök este, mint Debrecenben vasárnaponként. Emiatt meg is ijedtem először, mert első este szétnéztünk a környéken, ahol lézengett vagy 5 ember, a beülős helyeken 1-2 asztalnál ültek és amúgy is elég sötét volt, ezek nem viszik túlzásba a közvilágítást és mikor hazaértünk, akkor olvastuk az útikönyben, hogy amúgy az a környék a város ütőere. Csalódottságomnak adtam hangot, de Nikoletta mondta, hogy nem baj, hátha van a városnak egy aortája valahol máshol!

De hogy nem volt, ezek nem pörgik túl az élet, amit a számomra teljesen elképesztő nyitvatartási idők is mutattak: volt olyan múzeum, ami minden nap 11-től 16 óráig tartott nyitva. Koncertre is mentünk, ott meg volt adva, hogy 7-től 11-ig és biztosak voltunk benne, hogy ezek pontban 11-kor ki is tesznek mindenkit és úgy is lett!

A koncert teljesen rendben volt és az emberek is, a jaj messziről jöttünk dumával a kezdés előtt 5 perccel be tudtunk állni a harmadik sorba és senki nem nyomakodott, pogózott, meg borogatott, mindenki szépen hallgatta a remek muzsikát és csak akkor őrült meg teljesen, mikor rákezdett a szaxofon. (hanganyag sample Instán itt)

Végtelenül nyugodtnak tűnt minden és mindenki, ezeket nem a szívroham fogja elvinni, az csak azokta jelent veszélyt, aki külhönból érkezik és éppen fizetni készül bármit. Tudtam én, hogy ez egy drága város, de hogy itt tényleg 3 millárd forint egy kifli. New York Oslóhoz képest egy kibaszott Penny Market, ahol éppen készletkisöprés van, pedig ott az Újvilágban is megállapítottam, hogy az a város úgy zabája a pénzt, mint én sorozatnézés közben a pizzafortés Négy évszakot.

Egyedül akkor hoztánk ránk a frászt, amikor még itt voltunk a budapesti reptéren és fél órával indulás előtt elmentünk pisilni, hogy nah és akkor menjünk lassan a kapuhoz most már és akkor bemondták, hogy Last call és hogy basszátok meg, másoknál 20 perccel indulás előtt még meg se lehet indulni, itt meg már last call van, úristen úristen, hát futottunk, mint a McAllister család New Yorkban és futott utánunk még egy halom ember, de fel is szálltunk pontosan!

Nah ez megint megszaladt, óhe, hát röviden még anynit basznák ide, hogy amúgy arra jutottunk Nikolettával, hogy bármikor nagyon szívesen visszamennénk és én is ajánlom szeretettel, csak annyit javasolnék, hogy egy áprilist azért lehet érdemes megvárni a látogatással és akkor addig lehet gyűjteni annyit, amibő kijön egy szendvics.

Búcsúzóul meg az egyik szám, ami lement a bulikában is és nagyon szeretem és k yo benne a szakszi!

*Nikoletta a Take That-es lány, ne zavarodjatok össze!

 
4 hozzászólás

Szerző: be február 26, 2019 hüvelyk Amundsen, Fa Nándor, folklór, Ibusz, Zenebutik

 

Ma azzal kezdtem a napot, hogy elcsattogtam az Oltóközpontba, hogy majd Ázsiában ne vigyen el a pestis és olyan kurva kedves volt mindenki, hogy akkor is ajánlom, hogy döfessetek magatokba egy yo tetanuszt, ha csak a sarki butikba készültök elmenni.

Foglalt időpontra mentem, szokás szerint yoval korábban, de a kutya nem volt ott, úgyhogy fogadtak szépen, egy néni 2 ujjal gépelve felvette az adataimat, utána meg mentem az oltó nénikhez, akik újból kikérdeztek, hogy hova megyek, milyen célból, milyen szálláson fogok lakni és utána elmagyarázták tételesen, hogy miket javasolnak. Megállapodtunk 3 oltásban, amit olyan piqpaq szúrtak be, hogy szinte semmit nem éreztem, csak akkor főttem kicsit le, mikor mindezt ki kellett fizetni és itt megjegyezném, hogy elválni olcsóbb, bár tény, hogy ezt a sebességet a bíróságok nem tudják hozni.

Mondták, hogy fog fájni a karom és már a villamoson kapaszkodva éreztem, hogy huha, mintha itt tényleg lenne valami és mivel mind a 2 vállamba kaptam,mostanra teljesen képtelen vagyok oldalra felemelni a karjaimat, kizárólag úgy tudom tartani, mint Barbie, ha meg mégis meg kell mozdítani, mert mondjuk éppen dobom le a textilt, akkor meg nyögök, mint egy nyanya, hogy jaaaaaaaj.

Állítólag a tetanusz még fáj vagy 2 napig, de pénteken már semmi nem állíthat meg, hogy The Midnight koncerten üssem ütemesen a levegőt Olsóban, ahova holnap indulunk Nikolettával.

És ha már így az utazásoknál vagyunk, talán bele is kezdhetnék elmesélni, hogy akkor mik történtek New Yorkban:]

Az volt az eredti elképzelés, hogy egyedül megyek és nagyon sokan mondták, hogy hű de bátor vagyok. Nekem meg se forult a fejemben, hogy ott bármi bajom is lehetne, vagy legalábbis nem több, mint mondjuk Olaszországban, mert angolul azért legalább el tudok makogni akár olyan komplex dolgokat is, hogy “kérek szépen sebtapaszt, mert rám esett a bárpult”, olaszul meg így tudom az alap kajákat meg néhány focista nevét és vannak kétségeim afelől, hogy ezzel a tudással minden helyzetben sikeres lehet az ember.

Már amikor ott voltam, akkor is végig teljesen otthonosan, biztonságban éreztem magam, egyszer volt az, hogy a New York Yankees baseball meccs után gondoltuk, hogy szétnézünk Bronxban és akkor a lány, akivel végül mentem*, mondta, hogy hát ő itten neccesnek érzi a helyzet, menjünk inkább onnet el.

Megértettem, de én azért nem törődtem bele, szerettem volna szétnézni Bronxban, ezért foglaltam egy 3 órás vezetett túrát. A túra első találkozási pontja a Central Station volt, a második pedig már Bronxban. Mivel a Central Stationtől 2 percre laktunk, ezt adtam meg és mentem lelkesen, hogy na akkor menjünk Bronxba.

Álltam és vártam és 25-ször ellenőriztem, hogy yo helyen vagyok-e, de nem jött senki, az idő meg közben telt, ezért kellett hoznom döntést, hogy ha el akarom érni a bronxi kezdést, akkor nekem viszont kurvára egyedül kell elindulnom és itt úgy éreztem magam, mint Bruce Willis a Die Hard 3-ban, hogy nekem is így időre kell itt a metróban megoldani feladat és aggódok a kurva melegben, hogy jaj, odaérek-e.

A metróban viszont óriási leállások meg minden volt és nem értem oda időben és akkor ott álltam magamban Bronx közepén, hogy na és akkor ilyenkor mi van. Előbányásztam a konfirmáló e-mailt, hogy hátha találok valami telefonszámot és találtam is, de segítséget kellett kérnem és megkérdeztem a közelben álldogáló nagyon kedves és barátságos kukásokat, hogy vajon milyen előhívót kell nekem beütni, ha az adott számot akarom felhívni és az egyik kukás bácsi nagyon aranyosan meg is mondta.

Én felhívtam a számot, nem vették fel, na mondom fasza, de pár másodpercen hívtak is vissza, hogy jaj hát itten a metrós lófasz miatt pont elkerültük egymást és hogy elment értem a túrát vezető nő a belvárosba, mondtam, hogy ok, akkor jöjjön vissza, mert én meg már itt vagyok a helyszínen.

Nos.

Ha az ember pozitív visszajelzéseket szeretne, akkor javaslom, hogy álljon ki fehér, szőke nőként Bronx kellős közepére, voltam én ott minden, de leginkább hercegnő, meg megkérdezték, hogy Hey sexy, are you always this sexy, de én felvettem a legkeményebb debreceni lakótelepi ganxta arcomat és csak néztem valamerre közömbösen, úgyhogy a kutya nem bántott.

Megérkezett aztán végül a nő, Alexandra, aki puerto rico-i bevándorlóként érkezett 5 évesen az országba és Bronxban nőtt fel. Csatlakozott hozzánk még 2 darab ember, egy csaj, aki éppen oda készült költözni meg az anyja és Alexandra vitt minket végig és mesélt rengeteget, hogy milyen kurva sok ott a zongoragyár, meg hogy Jennifer Lopezt melyik graffifi miatt perelték be, mert nem kreditelte a videójában.

Azt is mondta, hogy a 70-es években volt igazán durva a hely, akkoriban a nevelőapja taxisként dolgozott és sosem állt meg a piros lámpánál, mert nem lehetett, mert egyből ott volt a kés az ember torkán meg hogy mikor elkezdett dolgozni, akkor be kellett mennie a belvárosba beváltania a csekkjét. Most is megnézük a nagyon lepukkant lakótelepeket és arról is mesélt, hogy most sem a közbiztonság csúcsa a hely, de hogy alapvetően sokat javult és hogy ha nem vagy valami bandának a tagja, akkor nem nagyon basztatnak.

Nagyon yo volt, hogy Alexandra mindent és mindenkit ismert a környéken, megnéztük az összes titkos kis kertet, de még a helyi rendőrségre is beköszöntünk. Én a túra végén megkértem, hogy még valai kajádát ajánljon, hogy akkor már csak ebédeljek ott egyet és el is kísért egy helyre, ahol én voltam az egyetlen, aki tudott angolul, de végül megoldottuk.

Képek a túráról itt, most meg lépek, mert még a végén megírok itt egy egész eposzt, főleg hogy ez csak egy délelőtt volt és van még ott, ahonnan ez jött!

*Egy pénteki ebédnél egy kiemelkedően yo arc lány a dolgozóból ott ült mellettem, mikor mondtam, hogy megyek New Yorkba, mondta, hogy ő is régóta akar, én meg mondtam, hogy hát akkor jöjjön, és ő meg a következő hétfőn mondta, hogy jön és kurva yo volt, hogy jött, ennyit azért nem bírtam volna egyedül, meg ő tájékozódni is tud meg nagyon gyors nála az internet és mindennel is képben van, meg hát anyagilag sem volt mindegy, hogy én egyedül fizetem a hotelt meg a taxit a reptérről oda-visza, vagy szét dobjuk dobni.

 
Hozzászólás

Szerző: be február 19, 2019 hüvelyk Hawaii, Ibusz

 

Ma 23 éve, 1996. február 13-án oszlott fel a Take That és még mindig emlékszek arra is, hogy hol ültem épp a lakásban, amikor Gary Barlow kimondta, hogy akkor ők eltolják a bicajt, beteszik a fészerbe és ott bassza meg a rozsda, ahol van, mert ők onnet soha többet elő nem veszik (“and from today…there’s no more”).

11 évvel a feloszlás után láttam őket először és ahogy kijöttek a színpadra, úgy elkezdtem bőgni, mint aki soha nem tudja abbahagyni. Ott voltak, élőbe’ és én alig tudtam elhinni, hogy ez éppen történik és hogy ilyen van és hogy én 11 kibaszott éve várok erre (igazából 12, mert ’95 nyarán kattantam rájuk) és pont az akkori kedvenc számommal kezdtek és édes drága yo istenem, ilyen csak a filmekben van meg az 1999-es BL döntőben, hogy a lehetetlen létezik.

Aki pedig várt még további 4 évet (azaz összesen 15-16 kikúrt évet), mint én, az 2011-ben láthatta mind az ötöt egyben is a Wembley-ben. Korábban Robbie Williams volt a kedvencem, de úgy viselkedett a koncerten, mint egy ötödikes hülyegyerek és hogy oké, hogy nekem ez 12 évesen tetszett, de én haladtam, neked meg bazdmeg perec van a kézfejedre tetoválva meg nem tudsz viselkedni ott a többi férfi között, álljál már üresbe.

Mostanában is vannak vele teljesítményproblémák, nemrégiben lehetett olvasni, hogy szeretett volna valami medencét a kertjébe, de a szomszédja, a Led Zeppelin gitárosa nem támogatta az ötlet, ezért Robbie bukta az egészet, járhat ki a Kerekestelepi strandra és ezt anynira zokon vette, hogy a kertben max hangerőn a Led Zeppelin egykori vetélytársait, ilyen Deep Purple-t meg Black Sabbath kezdett el nyomatni. Ez így önmagában is elég óvodás, de Lencse kihangsúlyozta, hogy igazából ez egy hatalmas bók, hogy valakinek valaha ezek az együttesek voltak a riválisai és szerencséje van Robbie-nak, hogy nem fordítva történt a dolog és ő dobta vissza az építési engedélyt, mert hogy akkor mégis mit csinált volna a tag a Led zeppelinből, benyomja a magnóba az East 17-t, hogy When the thunder calls you?!

Na de igazából annyi akart lenni a lényeg, hogy bármi is van, nem szabad csüggedni, mert bármi* is lehet!!

*kivéve Robbie Williams-nek medencéje

Ah és átcsúsztam itt közbe a Valentin napba, kívánom mindenkinek, hogy vegyen/kapjon rengeteg vödrös rózsát és rózsaszínű plüsselefánt!

XOXO

 
Hozzászólás

Szerző: be február 14, 2019 hüvelyk Love Actually, Zenebutik

 

A tévében ilyenkor szoktak beállni az ablak alá magasba tartott kétkazettás magnóval, reptereken meg kifutópályákon szaladgálni, miközben mindenki bőg és szól az I Will Always Love You vagy a Ken Lee, meg mindig van az embereknek ilyen helye, hogy “ah, tudtam, hogy itt talállak” és akkor ülnek valami kurva sziklán vagy stadionban vagy szökőkútnál és bámulnak a nagy semmibe bánatosan.

Nyilván a helyzet az, hogy nagyon nem vagyunk a tévében, vagy ha mégis, akkor egy másik műsorban és akkor át is kapcsolnék az Elektor Kalandorra, mert egy számítástechnikai feladványom lenne: úgy jön az internet az asztali gépembe, hogy a modemből veszi a wifit egy router és ebbe a routerbe megy bele a kábel, ami meg megy bele a gépbe. Én találtam ki, hogy ez így működhet és nagyon büszke voltam magamra, meg működött is, mígnem azt mondta nekem vasárnap hajnalban az asztali gép, hogy apád faszát, “nincs internet”. Rettenetesen kétségbe voltam esve, írtam CS-nek fotókkal dokumentálva, hogy mi a tényállás, de csak alap áramtalanításig meg kábel kihúzogatásig jutottunk, ami nem jött ez be, úgyhogy mondtam neki végül, hogy hagyjuk akkor a faszba, majd a következő informatikus megcsinálja és kifeszítettem a rózsaszín lan kábelemet a modem és a gép között, amitől internet ugyan lett megint a gépben, de kígyóként kígyózik itt a szoba közepén és azért életvitelszerűen csak nem annyira ideális megoldás ez. A router TP-LINK, fehér és 2 fekete csápja van, a gépem meg fekete, ezekből már biztos ki lehet indulni és akinek van ötlete, hogy lehet megragasztani, az használja legyen olyan kedves a kommentboxot szakszerűen, bár tőlem az égre is fel lehet írni, csak akkor kitörik a nyakam, míg elolvasom, meg a Red Bull Air Race jövője is legalább olyan bizonytalan, mint hogy én kinek fogom akkor most megszülni azt a négyet, úgyhogy inkább nem mondtam semmit, az a lényeg, hogy bármilyen apró segítséget bármilyen formában nagy örömmel fogadok.

 
9 hozzászólás

Szerző: be február 12, 2019 hüvelyk Elektor Kalandor, okosabb, mint egy ötödikes

 

Hosszú idő, nincs tenger.

Muszáj az alapokkal kezdem így a visszatérés alkalmából, de rövid lesz, nem kell beszarni.

Az alap pedig az 1999-es BL döntő, mert az a meccs maga az élet.

A Bayern és a Machester United (MU) játszottak, a Bayern rögtön az elején megszerezte a vezetést, stabilan, magabiztosan meneteltek végig, mindenki a házát tette volna rá tipszmikszen, ők is és mások is, hogy ez a zsebükben van. A MU edzője is bevallotta, hogy ő már azon gondolkozott, hogyan kellene majd yo arcot vágni mindehhez a meccs után, amikor a 91-ik percben hopp, jött Sheringam (MU) és kiegyenlített, aztán a 93-ikban Solskjaer (MU) rúgott még egyet és Knézyt idézve ” hát ilyet, hát emberek, 2 perc alatt egy megnyert döntőt veszít el a Bayern München”, amikor “már a németek fogták a kupa fülét” és “Matthaus élete álma, hogy Bajnokok Ligáját nyerjen, elúszott”.

Minkét oldalról rettenetesen tanulságos ez, mert gondolhatod, érezheted, hogy minden fasza, és mindent yol csinálsz, de semminek nincs vége, amíg nincs lefújva és bármikor jöhet egy Shringham, aki pilanatok alatt zúz porrá mindent, amiben hittél. Másrészt meg amíg nincs lefújva, addig vége sincs, és akinek “nem volt esélye az egész meccsen” az is képes nyerni”a semmiből, a reménytelenségből”.

Nah.

Hát én most úgy érzem magam, mint a Bayern München 1999-ben.

Nőügyekkel alapvetően nem foglalkozok a blogon és mióta elköltöztem CS-től, egyetlen fiatalemberről nem esett itt szó, mert egyik sem volt szóra sem érdemes, de tavaly augusztus végén találkoztam egy olyannal, hogy hű. Úgy éreztem, hogy pont olyan, amilyet én mindig is akartam, mintha én építettem volna össze és mindehhez fantasztikus szakáll is párosult. A lehető legnagyobb tervekkel néztünk a jövő elébe, mígnem érkezett egy Sharingham, meg egy Solskjaer, meg aztán végül az egész csapat és aztán az egész az összes álmommal pont úgy szállt el a gecibe az egész, mint a Bayern győzelme.

Emiatt meglehetősen szomorú és csalódott vagyok, de hála a magasságosnak, rengeteg minden van, ami nyújt vigaszt.

Az egyik a support group. A barátok végtelen támogatása, türelme, buzdítása, apukám, ahogy bekiabált a háttérből, mikor anyukámnak elmondtam telefon, hogy mi van, hogy “hajrá, Picur!” és Lencse, aki felhívta rá a figyelmemet, hogy oké, hogy ez van, de gondoljak arra, hogy nem sokkal a 99-es BL döntő után Kahn (a Bayern kapusa) kifogott 3 tizenegyest, emlékeztetvén arra, hogy 2 év múlva így ők nyertek végül.

Egy másik az utazások. Leállás idén sincs és szerencsére mindkettő nagyon hamar meg is fog történni. Két hét múlva elmegyek Norvégiába, a Take That-es lánnyal megyünk The Midnight koncertre és ha már ott járunk, akkor kicsit szétnézünk, márciusban pedig Ázsia lesz Jucussal és kistestvérével, Katival, a tervezett célországok jelen állás szerint Malajzia, Vietnám és Kambodzsa.

A harmadik meg a blog ❤

Visszajöttem, mint Robbie a Take That-be! (yohhát azóta el is ment megint, de most nem ezzel foglalkozunk)

 
2 hozzászólás

Szerző: be február 8, 2019 hüvelyk Fußball-Weltmeisterschaft, Love Actually