RSS

április 2019 havi bejegyzések

Mielőtt bármit is mondanék arról, hogy én milyen megdöbbentően yol éreztem magam Ázsiában, kezdeném azzal, hogy egyáltalán én hogy a manóba keveredtem oda.

Még valamikor januárban, amikor a szakállas fiatalemberrel már nem éltünk egy háztartásban, ellenben még úgy tettünk, mintha párkapcsolatban igen, minden szóbeli és írásbeli figyelmeztetés ellenére nagyon sokadjára prezentált végtelenül csalódást keltő magatartást, ezzel engem nagyon elszomorítva és felbaszva egyaránt. Megint előszedtem kedves ismerősöm bölcsességét, hogy ha tré van, akkor mozogjak valamit, azonnal jobb lesz, és mivel ez máskor is működött, én elindultam 3 fokban körbefutni a Margit-sziget, de előtte felhívtam Katit, hogy van egy zsák minőségi borom és futás után nagyon elfogyasztanám, nem-e csatlakozna a nővérjével, amire az a válasz jött, hogy a nővérjénél, Jucusnál szintén remek minőségű alkoholok vannak, menjünk oda.

Miután körbefutottam a sziget, át is csattogtam Jucushoz, ahol egy kézilabda mérkőzés alatt igen tetemes mennyiségű ital elfogyott, úgyhogy mikor megkérdezték, hogy az álatluk már egy ideje tervezgetett tavaszi Kuala Lumpur és környéke projekthez nem-e csatlakozok-e, nem sokat haboztam azt mondani, hogy hát amúgy de.

Ez egy szombati nap volt, hétfőn már megvolt a jegyem Kuala Lumpurba, utána már csak azt kellett kitalálni, hogy még hol szeretnénk szétnézni. Sok ország szóba jött, de a tervezésnél rájöttünk, hogy azért 2 hét nem elég a világra, így Vietnám maradt meg, amivel kapcsolatban hatalmas meglepetés ért.

Biztos voltam benne, hogy nagyon érdekesnek fogom tartani, de sose hittem volna, hogy teljesen magával ragad, bár én érkezés után nem sokkal azt hittem, sírva fakadok kétségbeesésemben. Hanoi-ban kezdtünk és ott láttam, hogy ott járda nincs. Vagyis van, de azon motorok parkolnak, ahol meg nem, ott megy a mosogatás, a fodrászat és a pedikűr is és csak az úton lehet menni a kibaszott kurva sok motor között, amik megállás nélkül csak jönnek és dudálnak és én így édes drága yo istenem, hát mi lesz még itt, hogy fogok én itt kibírni akár egy percet is.

Aztán jött a kutya, aki egy életre a példaképemmé vált.

Jöttek-mentek a motorok, dudálva, ész nélkül, ez a kutya meg besétált az út közepére és a legnagyobb nyugalomban odaszart. És hogy bazdmeg, itt van ez a hatalmas káosz, ez a kutya meg így vállat ránt és szó szerint beleszarik az egészbe, hát mekkora arc.

Aztán valahogy minden átfordult és olyat éreztem Hanoi iránt, amilyet még város iránt soha. Rengeteg sok buja zöld növény van meg gyönyörű virágok, amilyenek itthon csak a tusfürdős flakonok oldalán és olyan hangulata van és a káosz ellenére mégis olyan tiszta, hogy teljesen olyan volt, mint egy nagyon fura férfi a diszkóban, aki így nem is igazán tetszik, meg nincs is bennünk semmi közös, de mégis van benne valami, amit megmagyarázhatatlanul vonzónak találok és mindenáron kell nekem, és végül kétségbeesés helyett majdnem örömömben fakadtam sírva, hogy úristen én el se hiszem, hogy itt lehetek, hát ez a város varázslatos.

Megtanultunk aztán elég hamar közlekedni is, pedig az útikönyv is azt írta, hogy a vietnámi KRESZ könyv valószínűleg annyiból áll, hogy “NA HAJRÁ!”. Igazából nem kell a másik oldalra születni, hót könnyű átmenni, mert az egésznek van egy ritmusa és ha az ember megy szépen, lassan, de magabiztosan és egyenletes tempóban, akkor kikerülik ügyesen. Nyilván itt a jelzőlámpa meg a zebra csak dekoráció, az égvilágon senkit nem érdekelt, hogy mi van felfestve meg milyen szín villog. Főleg Oslóhoz képest volt hatalmas kontraszt, ahol alapból forgalom se nagyon volt, de néha elsuhant 1-1 Tesla, ami meg már akkor megállt a zebránál, amikor mi még 2 napi járóföldre voltunk tőle.

Hanoiban gyönyörű látnivalók vannak, de csak simán az utcán sétálni is fasza, főleg, hogy tényleg minden ott történik. A szépségszalonos szolgáltatások mellett az étkeztetés is nagyrészt ott zajlik, ilyen kis műanyag óvodai székek vannak kitéve és azon tolja mindenki, de egyszer egy esküvői helyszínt is láttunk, ahol a járdára és az úttest egy részére szőnyeg volt leterítve és ott volt az ünnepi asztal meg minden, mintha itt kibasznék egy szőnyeget a Hungária körútra, ami belelóg az egyik sávba és akkor ott menne a bulikah.

Kellett enni pálcikával is, voltunk olyan helyeken, ahol nem volt más evőeszköz és nagyjából sikerült megoldani feladat, de az elején még inkább használtam a pálcikákat villástargoncaként.

Hanoi-ból Ho-Shi Minh-be mentünk, ahol 35 fokos kurva meleg várt és most itt közben megérkezett Kati, hogy megigyuk a szombatról maradt pezsgőt, úgyhogy itt highlightként azt írnám le, hogy elmentünk Vietkong bázishoz, ahol megnéztük, hogy milyen alagút építettek kurva sok kilométeren át, hogy ott elbújjanak meg onnet támadjanak és be lehetett menni, de én csak 20 métert bírtam, mert az egy dolog, hogy kis szűk, mint a kurvaélet és törpejárásban is le kell hajolni, pedig már kibővítették, hogy a nagy seggű fehér nyugati ember is beférjen, de sötét volt és nem tudtam, hogy merre megyünk és mikor megkérdezték, hogy akarok-e kimászni, akkor akartam. Megmutatták, hogy vágtak a lyukakba szellőzőket, meg elmondták, hogy azokon bemászott a kígyó-gyogyó és sokan azért haltak meg, mert a seggükbe lett csípve, meg megnéztük hogy főztek, mit ettek, milyen volt az a fajta vietnámi papucs, amit újrahasznosítva autógumikból csináltak, meg lőttünk fegyverrel, de AK47-el pont nem lehetett, pedig az ellenségünk kedvenc fegyvere, könnyű felismerni jellegzetes hangjáról és nem tudom, ez melyik filmben volt, meg rengeteg sokat olvastunk utána, hogy mik mentek ott, ami elég hasznos volt, mert nagyjából annyit tudtam Vietnámról, hogy papucs, balzsam, Dien Bien Phu meg hogy Dan hadnagy szerint a zokni a legfontosabb.

Nah de Kati már elkezdte keverni a zenét, még majd érkezem!

Reklámok
 
Hozzászólás

Szerző: be április 8, 2019 hüvelyk cheerleader, Hawaii, Molotov–Ribbentrop-paktum, váó