RSS

avieee bejegyzései

Rengeteget tudnék arról írni, hogy mennyire kurva szar volt az első 2 hét, mikor beütött ez az egész lófasz, hogy a nagy ijedtségre hogy fogyott el egy hét alatt a 7 üveg összehörcsögözött pezsgő, hogy naponta 10-12 órákat kellett dolgozni, hogy olvasni és tévét nézni se tudtam, mert hát ott mennek az emberek az utcán meg beszélnek egymással és ilyen már nincs, ez nem létezik.

Pedig semmit nem akartam idén, csak elvonulni, volt egy 3 napos szervezett elvonulás március végén már nem is tudom hol és mikor január vége felé hívtam őket, teljesen idegbe tettem magam, hogy nem volt már hely. Nyugalmat akartam, csendet, fákat, békét, én reggelente úgy álltam a villamosmegállóban, hogy azon gondolkoztam, hogy hogy hogy jutott az ember oda, hogy ez lett a lehető legjobb élet, hogy minden nap felpréseljük magunkat ide, megyünk be az irodába, aztán vissza az egész.

Az egy dolog, hogy az irodában is csak néztem, hogy te jó ég, hát ennek mi értelme, ennek az egésznek tényleg mi az istenverte értelme, mit csinálunk itt mi, miért csináljuk ezt, hogy tesz ez hozzá BÁRMIHEZ, de addigra már nem csak a létformával, hanem a vállalattal is voltak azért nekem viszonylag komolyabb gondjaim.

Január közepén csúcsosodott ki, akkor éreztem, hogy én már semmilyen körülmények között nem tudok és nem is akarok közösséget vállalni azzal, ami ott kialakult és egy nap hála istennek az átlagosnál jobban is felbaszódtam, hogy na yolvan, ez tényleg nem mehet így tovább, hogy írtam egy hajós cégnek, hogy a pár hónap múlva esedékes luxushajós nyílt napon szeretnék részt venni. Az volt az elképzelés mögötte, hogy én sokkal szívesebben elmentem volna porszívózni, mert az egy hasznos és viszonylag könnyen követhető folyamat, aminek van értelme és valószínűleg nem kell minden egyes kibaszott lépés előtt egyeztetni a fél világgal. Miután elküldtem az e-mailt, felmentem a Linkedinre, hogy na csak még most utoljára, tényleg utoljára megnézem, hogy itt mit kínálnak és akkor megláttam A hirdetést. Már a cégnév önmagában lenyűgözött, aztán maga a cég profilja és a pozíció. Életemben nem írtam meg semmit olyan gyorsan, mint azt a motivációs levelet, amit el is küldtem az önéletrajzommal ott helyben.

Az álláskeresős mélboxomat csak 3 nappal később nyitottam meg, mert éppen be akartam állítani az Xbox live accountomat és azt godoltam, hogy az az alternatív mélboxom és hát nem az volt, viszont 2 e-mail is volt benne: az egyik a hajós cégtől, írt a mailer daemon, hogy rossz címre küldtem és akkor vissza a feladónak a másik meg a másik cégtől, hogy akkor mikor tudnék befáradni interjúra.

Long story short, úgy mentem már bele a karanténba, hogy tudtam, hogy én májusban már máshol fogok kezdeni, ami beilleszkedés szempontjából eléggé advanced level, még soha nem léptem be sehova a saját konyhámból, cicanadrágban.

Rendeltek nekem laptopot, azt kihozta a futár, telefonon próbáltuk az ájtíssal összepakolni, de csak be kellett menni, úgyhogy én összesen annyit voltam bent az irodában, amennyit januárban interjún meg most májusban vagy 3 órát, míg összerakták a gépemet.

Sokat gondolkoztam, hogy mit kellene felvenni legalább az első nap, de hogy hát zakóban ülni azért csak kurva nagy overkill lenne itt a tűzhellyel szemben, de mondták, hogy ezen igazán ne izgassam magam, úgyhogy én nyuszis meg görkoris pólókban tárcsázgatok be mindenbe erős szívdobogás nélkül.

Ez annyira más, mint bármi, ahol voltam és még mindig nem hiszem el, hogy én itt vagyok, és hogy nem is mehettem volna máshova, de hogy szerintem ők se vehettek fel mást, mintha nekem lett volna írva az egész, de azért persze Linkedinen még nem mertem beállítani, hogy kapcsolatban vagyunk, majd a próbaidő után, de én borzasztó szomorú lennék, ha megutálnánk egymást!

De 3 hónap k sok idő, főleg, hogy megtanultuk 21 éve (!!!) , hogy 2 perc alatt BL döntőt lehet nyerni és elbukni is (pont tegnap volt az évforduló, meg is néztem az utolsó 7 percet).

Mivel az új cég kint van a halálnak a faszán, gondoltam, remek alkalom lenne itt ez a karanténos faszkodás, hogy vegyek egy használt autót és megtanuljak végre vezetni és hogy kaptam most időt az élettől, hogy ebben fejlődjek, úgyhogy vettem is autót, már nálam a kulcs meg minden és elkezdtem járni autós iskolába, ez direkt ilyen nyomiknak van, akiknek jogsijuk van, de tudásuk nincs.

Én mondtam az oktatómnak, hogy utoljára 10 éve vezettem és akkor se tudtam, de legalább nagyon utáltam és mondta, hogy jó, hát akkor induljunk meg a HUngária körúton. Mondtam neki, hogy remek ötlet, de azt se tudom, hogy melyik pedál melyik, én azt hittem, még kimegyünk valami rutinpályára vagy faszom, de mondta, hogy hát nem, úgyhogy elmondta, hogy mék a fék meg mék a gáz és akkor mentünk! Nagyon megleptem magam, hogy nem utáltam egyáltalán, de teljesen más ez most, most már nagy vagyok, merek kérdezni meg bevallani, ha fogalmam sincs, hogy mi a faszt kell csinálni. Az oktatóm egy időben Debrecenben trolit is vezetett, úgyhogy szerintem yo kezekben vagyok.

Ami a szociális távolságtartást illeti, fel lehet engem jelenteni Cecíliánál, nem volt olyan hét, hogy ne találkoztam volna valakivel, de nyilván nem mentünk csoportosan nyalni a korlátot a buszmegállóba és szerencsére a terápiát is lehetett folytatni zavartalanul telefon.

Magammal kapcsolatban nekem egy elvárásom volt, mikor itt a nyakunkba szakadt minden és az az volt, hogy ne legyen semmilyen elvárásom. Nem kell könyvet írni, nem kell lefutni a maratont az erkélyen, nem kell megtanulni kenyeret sütni élesztővel vagy anélkül, és ezzel szerintem nagy terhet vettem le magamról.

Miután meg már tudtam nézni tévét, megnéztem a Westworldöt, a ZeroZeroZerót és a Breaking Badet és mindet tiszta szívből tudom ajánlani, de hogy én nem tudom, hol éltem, hogy csak most néztem meg az utóbbit, annyian mondták már, hogy hú az gecijó és tényleg!

Egy kicsit beleszerettem a Breaking badből Jesse-be, de most már a Sweet Magnoliast nézem, ebben mondjuk nincs egy gramm drog se, ellenben olyan szépen udvarolnak benne, hogy atyaég és van benne a baseball edző, akinek akkora a mellkasa, hogy még a nagy fejemet is rá tudnám hajtani vagy háromszor és már akkor virágot meg fagyit vitt a nőnek, mikor még le se varrta, úgyhogy most belé vagyok szerelmes! Igazi emberbe továbbra sincs kibe és emiatt szoktam néha szomorú lenni, de hát virágot meg fagylalt végülis én is tudok venni magamnak.

Há most így hirtelenbe ennyi (már megint hogy megszakadt), remélem yol vagytok és nem bolondultatok még meg, kívánom a nagyon sok szépet!

 

Kedves internetező gyerekek, hát nem semmi egy év volt ez, tejóég.

Mondom röviden, mivót, mert jövőre már nem szeretnék én 2019-el faszkodni.

Na.

Az év kibaszott kurva szarul indult, to say the least, és én két kézzel nyomtam be a rakenroll életérzés gombot, de mikor egy ilyen buli után lekapcsolják a vellanyt, ott aztán gecisötét tud lenni. Nem sokat tettem volna rá tipszmikszen, hogy én megérem akár a szeptembert és a testem is érezte, hogy totál lejöttem az életről, mert életemben először egy éves szűrésen szar lelet kaptam – találtak ekkis elváltozást, még a vízben élő, ollós állat neve is előjött.

Visszagondolva, hogy én hónapokig miken gondolkoztam, hogy éreztem magam, elképzelni nem tudom, hogy honnan vettem erőt (boltból?), hogy legyen máshogy, de gondolom már kurvára untam magam és akkor tudott kezdődni valami. Nagyon jókor jött, hogy rettenetesen unatkoztam abban a konferenciahívásban, amikor mixer tanfolyamra jelentkeztem, mert tök sok mindenre rájöttem. Kurva jó, ha vannak célok, ha van mit várni meg kurva jó tanulni! Mondjuk mikor készültem a vizsgámra és meg kellett tanulni a sok minden más mellett 40 koktélnak a receptjét, akkor személyesen basztam volna fejbe egy téglával azt, aki 10 összetevős koktélokat talált ki, hogy mi a fasznak te majom, még jegyezzem meg azt is hozzá, hogy miből mennyi, milyen pohárba és hogy kell-e duplán szűrni, mérnem volt jó neked valami 1-2-es boroskóla, hogy baszódnál meg. Hatalmas élmény volt még az egyik tanár, aki elmúlt már 70 és rengeteg mesélt, hogy hol dolgozott, milyen helyzetekkel találkozott (az összessel) és hogy ez a világ kurva nagy és élet nem csak egy irodában létezik.

Ezzel egy időben elkezdtem egy diétát is, mert kurvára csak annyit csináltam igazából az előző 2 évben, hogy zabáltam a tévé előtt a pidzákat; egyszer rendeltem magam óriás pizzát és mondta a kifutófiú, hogy jó étvágyat nektek, én meg mondtam magamban, hogy hehehe. Itt is elegem lett abból, hogy nem jó a tükörbe nézni, plusz 1 cél az szintén hasznos volt és nagyon komolyan nekivágtam a feladatnak. Ez teljesen yol jött, mert kurva egészségesen kezdtem el enni meg el kellett kezdeni sportolni. Mivel a bokám is kiment év elején, a futás kiesett a pikszisből, a traumatológus mondta, hogy biciklizzek, én meg így aha, ok, köszi. Végül egy kiváló analitikus képességű kolléganőm ajánlott egy tagot, hogy menjek hozzá spinningre, yo lesz és hát milyen kurva yo, hogy kiment a bokám! A spinninges csávó volt az egyetlen férfi, aki lázba hozott, mindig alig várom, hogy ott lehessek és halljam, ahogy a Café del Mar közben, mikor már a szemem se tudom nyitva tartani, mert anynira ömlik rólam a víz, ordítsa a hajrában, hogy PAKOLJ RÁÁÁ, MÉG UTOLJÁRA PAKOLJ RÁÁÁ!, de nem mondom meg, hogy hívják, mert kurvára ti is oda akartok majd járni és így is alig lehet beférni hozzá.

Azt eredményezték végül a dolgok, hogy lebasztam magamról 15 kilót, véknyabb vagyok, mint az esküvőmön, vasárnaponként felkelés után az az első, hogy megnézem, melyik spinning órára érek oda, a legutóbbi leletem meg azt mondta, hogy minden teljesen fiszi-fasza, jeööje.

Ezen kívül kapott még elég nagy hangsúlyt, hogy mi van belül a sok brokkolin kívül (annyi brokkolit ettem, hogy ti az elképzelni nem tudjátok!), figyelgettem, hogy milyen minták jönnek létre körülöttem, ezeket hogyan hozom létre, hogy sokkal több minden függ tőlem, mint ahogy gondoltam és sokkal több minden meg nem. Megvilágosodtam, hogy nekem is lehet rossz kedvem, lehet olyan, hogy valami nekem nem tetszik, valamit nem akarok és lehet határokat kijelölni és ez gecire felszabadító.

Nagyon sokan jöttek velem az úton, a barátok úgy tartottak meg, hogy soha nem lehetek nekik elég hálás és kurva yo volt, ahogy együtt fejtjük meg a világot. De bármennyire kurva yo arcokkal vagyok körülvéve, én azért szakmai segítséget is kértem és pár hónapja járok megint terápiába, de ez most ilyen kanapén fekvős, kurva yo, hihetetlen, mik vannak, meg mennyi erőforrás meg segítség, amit igénybe lehet venni, ha az ember éppen nem toporog tehetetlenül egy helyben, mint egy darab fasz.

Mivel továbbra is megingathatatlanul hiszek benne, hogy az élet nem azért rúg belém, hogy bántson, hanem hogy menjek előrébb, igyekeztem minden helyzetben kimaxolni a szarból várat elvet, így tanultam meg például 3 labdával zsonglőrködni. Az volt, hogy jelentkeztem önkéntesnek a vállalati családi napra, mentem ki éppen a helyszínre és pont azon gondolkoztam, hogy miért nem akkor ütött agyon valaki, amikor én kitaláltam ezt a hülyeséget, hogy jelentkezek, nekem ehhez semmi kedvem, mikor felbukkant a villamoson egy ellenőr. Ezen a villamoson szinte sosincs ellenőr, meg hát olyan sincs soha, hogy nincsen nálam a bérletem, nyilván ezért találkozott ez a két esemény. Mikor nyúltam volna érte a helyére, akkor ugrott be, hogy előző este nem tettem vissza a tornazsákból és akkor meg lettem baszva. Teljesen idegállapotban voltam, mikor kiértem a családi napra, de láttam, hogy vannak bohócok, akik zsonglőrködni tanítják a népet és na mondom hát akkor valamit profitáljunk már a dolgoból, ezért megközelítettem a bohócokat, akik készségesen segítettek és elárulták, hogy pár nap múlva indul zsonglőr tanfolyam én meg köszöntem a tippet és mentem is zsonglőróra. A zsonglőróra kurva yo, mert teljesen másféle koncentrációt igényel, mint bármi, amit én csinálok, idejét nem tudom, mikor Kellett arra figyelni, hogy a hátam mögül bele tudjam ejteni a labdát a kezembe. Az első órán megtanultam 3-al dobálni és kibaszott izomlázam lett, másfél óra alatt nagyon sokszor elgurul a labda és legalább ennyiszer utána kell menni felvenni. Sajnos csak 3 alkalomra tudtam elmenni, mert rájöttem, hogy ezt idővel nem fogom bírni, de szoktam néha dobálni itthon és majd ha nyugdíjas leszek, megtanulok néggyel.

Férjem még mindig nincs, sőt, idén én egyetlen randevún sem vettem részt. Emiatt vagy kétszer nagyon sajnáltam magam, de hogy igazából kurvára nem is ez volt fókuszban, meg az élet úgyis mindig jobban tudja. A múltkor azért már ismerkedtem egy darab emberrel, akin nyaklánc volt és Ákos koncertes pohár, de én gondoltam, hogy nem leszek előítéletes, attól még lehet jó arc egy férfi, hogy van rajta ékszer meg szereti Ákost, még akkor is, ha én mindkét tábort tiszta szívemből ugyanúgy megvetem, mint így szilveszter előtt a kibaszott jaj ne bántsd a kutyákat jellegű idegesítő hülyéket meg a petárdázó faszkalapokat (soha az életben nem fogom felfogni, hogy milyen szórakoztató értéke van annak, hogy valamit eldobsz, ami várhatóan pukkan és aztán tényleg pukkan). A nyakláncos Ákos rajongóval végül mindössze 2 üzenet váltottunk, úgyhogy továbbra sem kell szervezni a jegyesfotózást.

Ha randevún nem is, zenei rendezvényen annál többet vettem részt és a kedvencem a Chromatics volt, ahol felfedeztem Johnny Jewelt és ahol a csaj ezt így tolta el élőbe’ és varázslatos volt. Adminisztrácós szempontból a legemlékezetesebb mindenképpen a párizsi Take That koncert volt, ahova nem kaptam meg a jegyemet postán és hiába írogattam nekik bőszen, hogy akkor ilyenkor wtf, akkor válaszoltak csak, mikor indultam már ki a reptérre, hogy bármelyik pick-up ponton fel tudom majd venni. A reptérre kár volt annyira sietni, majdnem egy napos késéssel indultunk el és a koncert előtt 2 órával én még ott álltam Párizs külvárosában valami Auchanban, hogy bonzsúr, jöttem a jegyekért, mire mondta a néni, hogy bonzsúr, kéne hozzá a bankkártya utolsó 4 számjegye. Nem akartam belemenni, hogy azt a bankkártyát is hogy kellett letiltatnom, mikor több 600 ezer forintot akartak róla lelopni, ezért azt hazudtam, hogy azt a kártyát elhagytam és hogy akkor így mi van és néztünk egymásra a nénivel. Kérdezte, mikor lesz az esemény, hát mondom ce soir bazdmeg és akkor jött valaki, aki mondta, hogy hívni kell egy varázsszámot és miután a néni órákig csörgette, valaki felvette és megoldódott a netbankos tranzakciószám segítségével, mindezt persze végig franciául ah ha ha.

Meg olvastam is sokat, a Mesterségem a halál volt az első könyv, ami annyira felkavart, hogy aludni is alig tudtam, az Utas és holdvilág meg így atyaúristen, imádtam és életemben először tetoválást is akartam csináltatni. Mert az egy dolog, hogy az egész könyv végig kibaszott yo, de az utolsó mondattal még egy akkora gólt rúgott be nálam, hogy abba leszakadt a kapufa, abban a mondatban ott volt az egész 99-es BL döntő, minden, amit 20 éve vallok. A tetoválást a bal csuklómra szerettem volna, az utolsó mondatot odaírni, de mondták, hogy az csak nagyban mutat és akkor jött az ötlet, hogy lehetne egy űrhajós meg a Hold, de ez egyelőre be van téve a spájzba.

Sorozat is néztem, bár lényegesen kevesebbet, de ezeket szerettem nagyon: This is Us, Mad Men, When They See Us, The Affair, Euphoria, Unbelievable.

Visszanézve mindenre, azt tudom mondani, hogy ez egy nagyon nehéz, de kibaszottul eredményes év volt.

Ez a poszt meg kurvára nem lett rövid, de majd így beosztjátok vagy csináltok, amit akartok.

Megindulok, mert lassan kell majd menni újévi mulatságba, csak előtte elmondom, hogy minden horoszkóp azt írja, hogy nekem kibaszott yo évem lesz, Izing Klára szerint egyenesen a vágyak teljesülésének az éve lesz 2020, úgyhogy én erre iszok ma és rátok, kívánva nagyon sok csodát és bármi lófaszt, amit csak szeretnétek!:)

Millió ölelés<3

(ja és fingom sincs, miért nem írok ide gyakran, ha esetleg lett volna ez kérdés)

 

Múlt hét hétfőn egy olyan másfél órás telefonkonferenciába keveredtem, hogy miután megnéztem, hogy mennyibe kerülnek a belépőjjegyek Disneylandbe, beiratkoztam egy mixer tanfolyamra. Már beküldtem az előleget meg a jelentkezési lapot és nagyon izgulok, hogy összejöjjön annyi ember, amennyi kell az induláshoz, mert be vagyok sózva, mint a kurvaélet, bár eddig pult mögött még csak a tavalyi választások meg most az EP választás előtt húztam le pár órácskát, ahol még poharakat se kellett dobálni, csak matricát az érdeklődők után, úgyhogy meglátjuk. Ha az első alkalom után el is döntöm, hogy áh, nem érdekel ez engem, kevergesse a koktélokat a kurvaélet itt mindeféle fancy lófaszban, én már akkor is tanultam 3 dolgot:

1. Amikor a mixerek dobálják a cuccokat, annak az a neve, hogy flair (tudjátok, mint akik laknak a kertben, kertiszék, ha ha)
2. A Koktél című filmet betettem a videómagnóba és ez annyira nem is rossz, Bryan Brown meg így oh wow, igen szimpatikus benne!
3. Belehallgattam a Koktél soundtrackbe és akkor tudtam meg, hogy ebben a számban nem is azt mondják, hogy Dulifuli, hanem hogy Tutti Frutti!!4

Jah a Disneylandet meg azért nézgettem, mert még januárban alkoholos állapotban, miután egy óriásit veszekedtem a szakállassal rájöttem, hogy hát jaj én mennyire szeretem a Take That és hogy ők nem a Depeche Mode, hogy jönnek minden évben kétszer meg hogy ha jönnének, mint a Prodigy régebben hetente, akkor se lehet itten tudni, meddig tervezhet az ember, bár nem hinném, hogy Gary Barlow szétkokainozva felelőtlen döntéseket hozna, na de hogy hár akkor miért csak egyszer nézem meg őket, ha turné van, hát miért nem veszek jegyet Párizsba is?

Nah és eszembe jutott, hogy én oda vettem jegyet és hogy óh basszameg, hát csak el kék menni, úgyhogy B-vel 2 hét múlva útra is kelünk, 1 napot Dizniben töltünk és ha szerencséje van, akkor nem kapom meg a jegyeket, mert ezeket basszus POSTÁN küldik és még sehol nincsenek, úgyhogy írtam nekik, hogy ha esetlegesen kaphatnák felivlágosítást, nem venném zokon, mert 13-án van a rendezvény, aztán addig csak nem lenne szar, ha eljutna hozzám, mert ami ki van fizetve, azt le kell szórakozni!

És ha már zene, akkor hadd említem meg, hogy vállalatilag részt vehettünk Halott Pénz koncerten, amire én leginkább a biztosított ingyen étel és ital miatt mentem, de ha már ott voltunk egy helyen, akkor csak belenéztünk és k sok volt a gyerek, de ilyen kis vállig érő kiskalmbók és az anyukák között olyan harcok alakultak ki, hogy nem hisztitek, merhogy mérnem áll arébb, nem át tőle a gyerekem!? és hogy oké bazdmeg, biztos ez a tizenezer ember majd úgy fog helyezkedni, hogy a te kölyköd feltétlenül lássa a parizer fejű Marsalkó Dávidot, aki basszátok meg helyből olyan magasra tud ugrani, hogy namég!

Nagyon lelkesen jöttek a színpadra és azon gondolkoztam még, hogy vajon szokott-e nekik is olyan lenni, hogy legszívesebb beíratkoznának egy mixer tanfolyamra, merhogy így áffászomat beleverem, hogy van valami a levegőben, annak törje össze darabokra a szívét a kurva anyja, aki kitalálta ezt a szart, na még mit nem, hát inkább bazdmeg a helyszínen mondok fel, mint Curtis-nek Majka és megnézem,mi van a profession-hun, el lehet-e menni énekelni hajóra?!

 
4 hozzászólás

Szerző: be május 28, 2019 hüvelyk Alma együttes, Kokomo, zsö

 

Mielőtt készítette a néni a röntgent a bokámról, ott pakolgatta a lábamat az asztalon, kérdeztem tőle, hogy a felvétel közben kell-e majd mosolyogni. A néni döbbenten rám nézett és meg voltam róla győződve, hogy őrületesen le leszek baszva, hogy mit idétlenkedek itt, de azt mondta, hogy “Mosolyogni? Hát mosolyogni mindig kell!”.

Éljen a néni, vigyorogjatok, mint a kurvaélet, nem ti vagytok az Ajax (micsoda második félidő!!). (de ha ti vagytok a Tottenham Hotspur, azon belül is Jan Vertonghen, akkor írjatok!!4)

 
Hozzászólás

Szerző: be május 9, 2019 hüvelyk bódottá

 

Úgy elmentem futni a minap, hogy a traumatológián kötöttem ki, úgyhogy a következőket tanácsolnám:

– Amikor az applikáció azt mondja, hogy juhú, pont félúton jársz, akkor ne fordulj vissza nagyon hirtelen, hogy akkor lehet elkezdeni a hazafutást, mert először csak azt érzed majd, hogy oh, mintha kicsit fájna, aztán mikor este már kapcsolod ki a Netflixet a 78-ik Mad Men rész után (úristen az a sorozat!!), akkor látod, hogy az egy dolog, hogy nem nagyon tudsz lábra állni, de fel is van dagadva, mint a kurvaélet.

– A traumatológiára ne kacsás zokniban menj, mert sosem tudhatod, hogy mennyire lesz szimpatikus a kezelőorvos!

Nem lett egyébként semmi baj, csak megnyúlt kicsit a szallllag és egy héten át úgy közlekedtem, hogy bármikor csatlakozhattam volna a Ministry of Silly Walks-hoz. Monty Python helyett viszont élő Trónok harcába keveredtem, pedig egy teszt is megmondta, hogy én Jon Snow vagyok és nagyjából minden érdekel, csak a kurva trón nem és ez eléggé felzaklatott engem, de legalább elvonta a figyelmet a szakállas fiatalemberről!

Még mindig nagyon sok kérdésem van azzal kapcsolatban, ami történt, nem történt, miért történt, mit kellett volna máshogy és még húsvét előtt is rendeztem egy utolsó óriás bőgést. Mindenki azt mondja, hogy fele annyi idő, míg az ember túlteszi magát a lófaszon, majdnem napra pontosan fél év telt el az első és utolsó beszélgetésünk között, úgyhogy az jött ki papéron is, hogy májusban ez már rendeződik, de eddig azért hihh, volt néhány keményebb menet, amíg nem mentünk Ázsiába, aludni se tudtam és még utána is egy ideig így éreztem magam, mint alant az ábra és a muzsika!

Úgyhogy igazából tiszta szerencse, hogy jött az igazi Trónok harca, mert az nem elszomorít, hanem csak végtelenül felháborít, felbasz és felzaklat, de legalább addig se sírok.

Nem tudom, most így hogy alakultak a mindenek, nem győzök magamba és visszanézni, hogy mi a faszt kellene máshogy, de hogy kurvára megköszönném, ha most végre valami olyan történne, amitől örömömben a plafonig ugrok és egy kicsit megállna a rámfolyó fostenger.

Maradok tisztelettel,
Miss Saigon

 
2 hozzászólás

Szerző: be május 6, 2019 hüvelyk Havas János, Love Actually, wft

 

Mielőtt bármit is mondanék arról, hogy én milyen megdöbbentően yol éreztem magam Ázsiában, kezdeném azzal, hogy egyáltalán én hogy a manóba keveredtem oda.

Még valamikor januárban, amikor a szakállas fiatalemberrel már nem éltünk egy háztartásban, ellenben még úgy tettünk, mintha párkapcsolatban igen, minden szóbeli és írásbeli figyelmeztetés ellenére nagyon sokadjára prezentált végtelenül csalódást keltő magatartást, ezzel engem nagyon elszomorítva és felbaszva egyaránt. Megint előszedtem kedves ismerősöm bölcsességét, hogy ha tré van, akkor mozogjak valamit, azonnal jobb lesz, és mivel ez máskor is működött, én elindultam 3 fokban körbefutni a Margit-sziget, de előtte felhívtam Katit, hogy van egy zsák minőségi borom és futás után nagyon elfogyasztanám, nem-e csatlakozna a nővérjével, amire az a válasz jött, hogy a nővérjénél, Jucusnál szintén remek minőségű alkoholok vannak, menjünk oda.

Miután körbefutottam a sziget, át is csattogtam Jucushoz, ahol egy kézilabda mérkőzés alatt igen tetemes mennyiségű ital elfogyott, úgyhogy mikor megkérdezték, hogy az álatluk már egy ideje tervezgetett tavaszi Kuala Lumpur és környéke projekthez nem-e csatlakozok-e, nem sokat haboztam azt mondani, hogy hát amúgy de.

Ez egy szombati nap volt, hétfőn már megvolt a jegyem Kuala Lumpurba, utána már csak azt kellett kitalálni, hogy még hol szeretnénk szétnézni. Sok ország szóba jött, de a tervezésnél rájöttünk, hogy azért 2 hét nem elég a világra, így Vietnám maradt meg, amivel kapcsolatban hatalmas meglepetés ért.

Biztos voltam benne, hogy nagyon érdekesnek fogom tartani, de sose hittem volna, hogy teljesen magával ragad, bár én érkezés után nem sokkal azt hittem, sírva fakadok kétségbeesésemben. Hanoi-ban kezdtünk és ott láttam, hogy ott járda nincs. Vagyis van, de azon motorok parkolnak, ahol meg nem, ott megy a mosogatás, a fodrászat és a pedikűr is és csak az úton lehet menni a kibaszott kurva sok motor között, amik megállás nélkül csak jönnek és dudálnak és én így édes drága yo istenem, hát mi lesz még itt, hogy fogok én itt kibírni akár egy percet is.

Aztán jött a kutya, aki egy életre a példaképemmé vált.

Jöttek-mentek a motorok, dudálva, ész nélkül, ez a kutya meg besétált az út közepére és a legnagyobb nyugalomban odaszart. És hogy bazdmeg, itt van ez a hatalmas káosz, ez a kutya meg így vállat ránt és szó szerint beleszarik az egészbe, hát mekkora arc.

Aztán valahogy minden átfordult és olyat éreztem Hanoi iránt, amilyet még város iránt soha. Rengeteg sok buja zöld növény van meg gyönyörű virágok, amilyenek itthon csak a tusfürdős flakonok oldalán és olyan hangulata van és a káosz ellenére mégis olyan tiszta, hogy teljesen olyan volt, mint egy nagyon fura férfi a diszkóban, aki így nem is igazán tetszik, meg nincs is bennünk semmi közös, de mégis van benne valami, amit megmagyarázhatatlanul vonzónak találok és mindenáron kell nekem, és végül kétségbeesés helyett majdnem örömömben fakadtam sírva, hogy úristen én el se hiszem, hogy itt lehetek, hát ez a város varázslatos.

Megtanultunk aztán elég hamar közlekedni is, pedig az útikönyv is azt írta, hogy a vietnámi KRESZ könyv valószínűleg annyiból áll, hogy “NA HAJRÁ!”. Igazából nem kell a másik oldalra születni, hót könnyű átmenni, mert az egésznek van egy ritmusa és ha az ember megy szépen, lassan, de magabiztosan és egyenletes tempóban, akkor kikerülik ügyesen. Nyilván itt a jelzőlámpa meg a zebra csak dekoráció, az égvilágon senkit nem érdekelt, hogy mi van felfestve meg milyen szín villog. Főleg Oslóhoz képest volt hatalmas kontraszt, ahol alapból forgalom se nagyon volt, de néha elsuhant 1-1 Tesla, ami meg már akkor megállt a zebránál, amikor mi még 2 napi járóföldre voltunk tőle.

Hanoiban gyönyörű látnivalók vannak, de csak simán az utcán sétálni is fasza, főleg, hogy tényleg minden ott történik. A szépségszalonos szolgáltatások mellett az étkeztetés is nagyrészt ott zajlik, ilyen kis műanyag óvodai székek vannak kitéve és azon tolja mindenki, de egyszer egy esküvői helyszínt is láttunk, ahol a járdára és az úttest egy részére szőnyeg volt leterítve és ott volt az ünnepi asztal meg minden, mintha itt kibasznék egy szőnyeget a Hungária körútra, ami belelóg az egyik sávba és akkor ott menne a bulikah.

Kellett enni pálcikával is, voltunk olyan helyeken, ahol nem volt más evőeszköz és nagyjából sikerült megoldani feladat, de az elején még inkább használtam a pálcikákat villástargoncaként.

Hanoi-ból Ho-Shi Minh-be mentünk, ahol 35 fokos kurva meleg várt és most itt közben megérkezett Kati, hogy megigyuk a szombatról maradt pezsgőt, úgyhogy itt highlightként azt írnám le, hogy elmentünk Vietkong bázishoz, ahol megnéztük, hogy milyen alagút építettek kurva sok kilométeren át, hogy ott elbújjanak meg onnet támadjanak és be lehetett menni, de én csak 20 métert bírtam, mert az egy dolog, hogy kis szűk, mint a kurvaélet és törpejárásban is le kell hajolni, pedig már kibővítették, hogy a nagy seggű fehér nyugati ember is beférjen, de sötét volt és nem tudtam, hogy merre megyünk és mikor megkérdezték, hogy akarok-e kimászni, akkor akartam. Megmutatták, hogy vágtak a lyukakba szellőzőket, meg elmondták, hogy azokon bemászott a kígyó-gyogyó és sokan azért haltak meg, mert a seggükbe lett csípve, meg megnéztük hogy főztek, mit ettek, milyen volt az a fajta vietnámi papucs, amit újrahasznosítva autógumikból csináltak, meg lőttünk fegyverrel, de AK47-el pont nem lehetett, pedig az ellenségünk kedvenc fegyvere, könnyű felismerni jellegzetes hangjáról és nem tudom, ez melyik filmben volt, meg rengeteg sokat olvastunk utána, hogy mik mentek ott, ami elég hasznos volt, mert nagyjából annyit tudtam Vietnámról, hogy papucs, balzsam, Dien Bien Phu meg hogy Dan hadnagy szerint a zokni a legfontosabb.

Nah de Kati már elkezdte keverni a zenét, még majd érkezem!

 
Hozzászólás

Szerző: be április 8, 2019 hüvelyk cheerleader, Hawaii, Molotov–Ribbentrop-paktum, váó

 

Nah babákok.

Megindulok lassan keletre, a Képes Újságba teszek majd fel képeket, azokat tudjátok nézegetni itt.

Csak két hetet kell aludni és jövök is vissza, addig pedig további fantasztikus forradalmat!

 
Hozzászólás

Szerző: be március 15, 2019 hüvelyk Amundsen

 

3 országban 5-ször láttam a Prodigy-t, úgyhogy az alábbiakat tudom hajtogatni:

– csákót, hajót, sótartót, repülőt
– bazdmeg, bazdmeg, bazdmeg, bazdmeg, bazdmeg.

Nem találom a poszt, de egyszer írtam róla, hogy Keith Flintnek van a legjobb munkája a világon, hát mennyire fasza már, hogy kibaszott yo zenékre kell ugrálni és néha elüvölteni magát, hogy aj em da fajasztata, de apparently ez kurvára nem minden. Vagy pont ez minden.

Éppen ma reggel hajszárítás közben olvastam egy vidám cikket az öngyilkosságról, hogy milyen sokszor jön a komment, hogy “de hát mindene megvolt!”, de közben rohadtul senki nem tudja, hogy mi az, ami nem volt meg. Talán ez volt a leginkább döbbenetes, hogy nem túltolta az akármit, hanem ő úgy érezte, hogy annyira fos a helyzet, hogy akkor ő itten örökké világgá megy és felszáll a Pilisszántó fel tartó buszra.

Mi az a helyzet, amikor nem lehet várni legalább még egy napot? Vagy már évek óta várt és csak a lófasz lett? Ő is elvesztett egy BL döntőt az utolsó 2 percben? Miért nem tette be a magnóba a Wilson Philips-től a Hold on-t vagy Karéj Maritól a Hero-t?

Pont Keith, aki előadva egy kibaszott velem ti aztán nem baszakodtok meg szarok én bele gyerek, de hogy lehet semmit nem akart, csak kiscicákat simogatni rózsaszirommal felszórt pamlagon és közben Danielle Steelt olvasni, csak ez ütközött a munkaköri leírással, nyilván soha a kurva életben nem tudjuk meg.

Először egyébként 2006-ban láttam őket a Szigeten és mivel Debrecenből senki nem akart velem jönni, a blogon toboroztam hozzá embereket és igen remekül sikerült, utoljára pedig 2017-ben a Campuson, itt nem kellett toborozni, de szintén remekül sikerült. Nagyon kíváncsi vagyok, hogy folytatják-e, lesz-e valami The Prodigy+ Adam Lambert, mint ahogy a tumblr népe tippeli vagy lemondanak mindent már a faszba és nem állnak többet színpadra.

Bármi is lesz, én döbbenettel vegyes sajnálattal állok itt a dolgok előtt/után, amin változtatni a magasságos se tud, úgyhogy én csak így köszönöm nagyon a rengeteg mindent! ❤

#foreverawarrior

 
Hozzászólás

Szerző: be március 4, 2019 hüvelyk Csupi, Zenebutik

 

Mielőtt megindultunk Oslóba, kérdezte Nikoletta*, hogy van-e hótaposóm, merhogy lesz hó. Legyintettem, hogy óh, nem kell az, a norvég egy fejlett civilizáció, biztos takarítják a havat, akár van abban a jóléti társadalomban közmunkaprogram, akár nincs.

Na.

Hát ezek kurvára nem takarítják a havat.

Ez akkor jött a legjobban, amikor a norvég népmúzeumban voltunk, ahol mindenféle korokból meg norvég tájakról voltak épületek a szabad ég alatt és akkor be lehetett menni ilyen istállóba, templomokba meg parasztházakba, hogy utóbbiban a szívbajt hozza ránk egy kisjány, akit oda ültettek népviseletben a tűz mellé és hát dobbant vagy kettőt a szívem, mikor megszólalt, de utána kedélyesen elbeszélgettünk, hogy akkor milyen ruha van rajta meg kérdeztük, mi van a kis kosárkájában, de mondta, hogy semmi érdekes, abban tartja a telefonját.

Ezek között az épületek között meg gyakorlatilag csak hegymenetben lehetett közlekedni olyan úton, amire rá volt fagyva a hó, ahol meg nem volt éppen tükörjég, ott kurva magas volt a vízállás. Tekintettel arra, hogy azért még el-el voltam kámpicsorodva itt a BL-döntő beli vereség miatt, kurva yo volt arra eszmélni, hogy míg órákig balettoztunk a jégen a Shaolin fivéreket megszégyenítő ügyességgel, nekem a koncentrálástól már nem volt hely az agyamban arra, hogy magamat sajnáljam, hogy jaaaj nem szeret és engem már soha az életben senki nem visz el randevúba, mert minden idegszálammal arra figyeltem, hogy hova és hogy kéne lépni, hogy ne fikkanjak egy hatalmasat a terepjárásra egyáltalán nem alkalmas bőr bokacsizmámban.

A hideg vonalon tovább haladva a sarkkutatással is behatóan ismerkedtünk, van ott egy kurva yo múzeum, ami teljesen végigvezet az expedíciókon. Itt egy kicsit szerelmes lettem Fridtjof Nansenbe, aki egy kifejezetten yo kiállású fiatalember volt, meg hát sarkot kutatott, igazi férfi volt a talpán, ráadásul Évának hívták a feleségét!

no-nb_bldsa_ 156

Az egyik expedíció 3 évig tartott és kb. 6 tonna kekszet vittek magukkal az útra – Nikoletta itt hívta fel rá a figyelmet, hogy mennyire yo volt már,hogy nem kellett nekik aggódni, hogy hova mennek szilveszterezni, meg hogy vajon hogy nézett ki az a beszélgetés, amikor Fridtjof szól az asszonynak, hogy “Évikém, süssél már vagy 50.000 darab sajtosat, hogy legyen valami ropogtatnivaló”.

Amundsen is ennek a csávónak a hatására kezdett el itten menni a sarkokra, eltanulva már, hogy kell bánni a szánhúzó kutyákokkal, az eszkimókkal, mit kell felvenni meg hogy kell vinni szakácsot és ezek a csókák még híztak is, míg ott nyomatták a jégtáblákon. A múzeumban ki voltak téve a hajók másai is, amikbe be lehetett menni és megnézni, hogy hogy voltak a kabinok meg a spejz meg meg hol kártyáztak meg minden.

A fedett pályás programokat a Munch múzeumban szerettük volna kezdeni és én majdnem felsikoltottam, mikor csak egy cetli fogadott az ajtón, hogy bocs, de ide aznap oszt be nem jön lófasz se. Ekkor még nem tudtam, hogy a Sikoly az nem is itt van, hanem a Nemzeti Galérériában van, ami szintén nincs nyitva, na de mindegy, mi nem keseredtünk el, eldöntöttük, hogy akkor megyünk modern művészet nézni szépen tömegközlekedéssel, amiből csak a szépen nem valósult meg.

Mindekttőnk képességeit meghaladta, hogy hetijegyet vegyünk a jegyautomatából, egy kizsbótba kullogtunk be, hogy segítsenek már legyenek olyan kedvesek és voltak olyan kedvesek. Nem beszéltünk amúgy sok emberrel, de akivel de, azok nagyon barástágosak voltak, magától senki nem jött oda hozzánk, csak az a nagyon helyes fiatalameber a buli végén, de alkoholos állapotban csak azt tudtam hajtogatni, hogy döbbenetes, hogy nem takarítják sehol a havat itten.

Na de visszakanyarodva a tömegközlekedésre az van, hogy elég ritkán járnak a buszok, ilyen 10-13 percenként és kurva nagy távolságok vannak a megállók között, semmi ilyen Astoria-Ferenciek tere, úgyhogy ha elbasztad és/vagy lekésted, akkor lehet indítani a sétát a jeges latyakban.

Az utcán egyébként a jeges latyakon kívül nincs akadály, mert alig van ember, annyian vannak az utcán egy csütörtök este, mint Debrecenben vasárnaponként. Emiatt meg is ijedtem először, mert első este szétnéztünk a környéken, ahol lézengett vagy 5 ember, a beülős helyeken 1-2 asztalnál ültek és amúgy is elég sötét volt, ezek nem viszik túlzásba a közvilágítást és mikor hazaértünk, akkor olvastuk az útikönyben, hogy amúgy az a környék a város ütőere. Csalódottságomnak adtam hangot, de Nikoletta mondta, hogy nem baj, hátha van a városnak egy aortája valahol máshol!

De hogy nem volt, ezek nem pörgik túl az élet, amit a számomra teljesen elképesztő nyitvatartási idők is mutattak: volt olyan múzeum, ami minden nap 11-től 16 óráig tartott nyitva. Koncertre is mentünk, ott meg volt adva, hogy 7-től 11-ig és biztosak voltunk benne, hogy ezek pontban 11-kor ki is tesznek mindenkit és úgy is lett!

A koncert teljesen rendben volt és az emberek is, a jaj messziről jöttünk dumával a kezdés előtt 5 perccel be tudtunk állni a harmadik sorba és senki nem nyomakodott, pogózott, meg borogatott, mindenki szépen hallgatta a remek muzsikát és csak akkor őrült meg teljesen, mikor rákezdett a szaxofon. (hanganyag sample Instán itt)

Végtelenül nyugodtnak tűnt minden és mindenki, ezeket nem a szívroham fogja elvinni, az csak azokta jelent veszélyt, aki külhönból érkezik és éppen fizetni készül bármit. Tudtam én, hogy ez egy drága város, de hogy itt tényleg 3 millárd forint egy kifli. New York Oslóhoz képest egy kibaszott Penny Market, ahol éppen készletkisöprés van, pedig ott az Újvilágban is megállapítottam, hogy az a város úgy zabája a pénzt, mint én sorozatnézés közben a pizzafortés Négy évszakot.

Egyedül akkor hoztánk ránk a frászt, amikor még itt voltunk a budapesti reptéren és fél órával indulás előtt elmentünk pisilni, hogy nah és akkor menjünk lassan a kapuhoz most már és akkor bemondták, hogy Last call és hogy basszátok meg, másoknál 20 perccel indulás előtt még meg se lehet indulni, itt meg már last call van, úristen úristen, hát futottunk, mint a McAllister család New Yorkban és futott utánunk még egy halom ember, de fel is szálltunk pontosan!

Nah ez megint megszaladt, óhe, hát röviden még anynit basznák ide, hogy amúgy arra jutottunk Nikolettával, hogy bármikor nagyon szívesen visszamennénk és én is ajánlom szeretettel, csak annyit javasolnék, hogy egy áprilist azért lehet érdemes megvárni a látogatással és akkor addig lehet gyűjteni annyit, amibő kijön egy szendvics.

Búcsúzóul meg az egyik szám, ami lement a bulikában is és nagyon szeretem és k yo benne a szakszi!

*Nikoletta a Take That-es lány, ne zavarodjatok össze!

 
4 hozzászólás

Szerző: be február 26, 2019 hüvelyk Amundsen, Fa Nándor, folklór, Ibusz, Zenebutik

 

Ma azzal kezdtem a napot, hogy elcsattogtam az Oltóközpontba, hogy majd Ázsiában ne vigyen el a pestis és olyan kurva kedves volt mindenki, hogy akkor is ajánlom, hogy döfessetek magatokba egy yo tetanuszt, ha csak a sarki butikba készültök elmenni.

Foglalt időpontra mentem, szokás szerint yoval korábban, de a kutya nem volt ott, úgyhogy fogadtak szépen, egy néni 2 ujjal gépelve felvette az adataimat, utána meg mentem az oltó nénikhez, akik újból kikérdeztek, hogy hova megyek, milyen célból, milyen szálláson fogok lakni és utána elmagyarázták tételesen, hogy miket javasolnak. Megállapodtunk 3 oltásban, amit olyan piqpaq szúrtak be, hogy szinte semmit nem éreztem, csak akkor főttem kicsit le, mikor mindezt ki kellett fizetni és itt megjegyezném, hogy elválni olcsóbb, bár tény, hogy ezt a sebességet a bíróságok nem tudják hozni.

Mondták, hogy fog fájni a karom és már a villamoson kapaszkodva éreztem, hogy huha, mintha itt tényleg lenne valami és mivel mind a 2 vállamba kaptam,mostanra teljesen képtelen vagyok oldalra felemelni a karjaimat, kizárólag úgy tudom tartani, mint Barbie, ha meg mégis meg kell mozdítani, mert mondjuk éppen dobom le a textilt, akkor meg nyögök, mint egy nyanya, hogy jaaaaaaaj.

Állítólag a tetanusz még fáj vagy 2 napig, de pénteken már semmi nem állíthat meg, hogy The Midnight koncerten üssem ütemesen a levegőt Olsóban, ahova holnap indulunk Nikolettával.

És ha már így az utazásoknál vagyunk, talán bele is kezdhetnék elmesélni, hogy akkor mik történtek New Yorkban:]

Az volt az eredti elképzelés, hogy egyedül megyek és nagyon sokan mondták, hogy hű de bátor vagyok. Nekem meg se forult a fejemben, hogy ott bármi bajom is lehetne, vagy legalábbis nem több, mint mondjuk Olaszországban, mert angolul azért legalább el tudok makogni akár olyan komplex dolgokat is, hogy “kérek szépen sebtapaszt, mert rám esett a bárpult”, olaszul meg így tudom az alap kajákat meg néhány focista nevét és vannak kétségeim afelől, hogy ezzel a tudással minden helyzetben sikeres lehet az ember.

Már amikor ott voltam, akkor is végig teljesen otthonosan, biztonságban éreztem magam, egyszer volt az, hogy a New York Yankees baseball meccs után gondoltuk, hogy szétnézünk Bronxban és akkor a lány, akivel végül mentem*, mondta, hogy hát ő itten neccesnek érzi a helyzet, menjünk inkább onnet el.

Megértettem, de én azért nem törődtem bele, szerettem volna szétnézni Bronxban, ezért foglaltam egy 3 órás vezetett túrát. A túra első találkozási pontja a Central Station volt, a második pedig már Bronxban. Mivel a Central Stationtől 2 percre laktunk, ezt adtam meg és mentem lelkesen, hogy na akkor menjünk Bronxba.

Álltam és vártam és 25-ször ellenőriztem, hogy yo helyen vagyok-e, de nem jött senki, az idő meg közben telt, ezért kellett hoznom döntést, hogy ha el akarom érni a bronxi kezdést, akkor nekem viszont kurvára egyedül kell elindulnom és itt úgy éreztem magam, mint Bruce Willis a Die Hard 3-ban, hogy nekem is így időre kell itt a metróban megoldani feladat és aggódok a kurva melegben, hogy jaj, odaérek-e.

A metróban viszont óriási leállások meg minden volt és nem értem oda időben és akkor ott álltam magamban Bronx közepén, hogy na és akkor ilyenkor mi van. Előbányásztam a konfirmáló e-mailt, hogy hátha találok valami telefonszámot és találtam is, de segítséget kellett kérnem és megkérdeztem a közelben álldogáló nagyon kedves és barátságos kukásokat, hogy vajon milyen előhívót kell nekem beütni, ha az adott számot akarom felhívni és az egyik kukás bácsi nagyon aranyosan meg is mondta.

Én felhívtam a számot, nem vették fel, na mondom fasza, de pár másodpercen hívtak is vissza, hogy jaj hát itten a metrós lófasz miatt pont elkerültük egymást és hogy elment értem a túrát vezető nő a belvárosba, mondtam, hogy ok, akkor jöjjön vissza, mert én meg már itt vagyok a helyszínen.

Nos.

Ha az ember pozitív visszajelzéseket szeretne, akkor javaslom, hogy álljon ki fehér, szőke nőként Bronx kellős közepére, voltam én ott minden, de leginkább hercegnő, meg megkérdezték, hogy Hey sexy, are you always this sexy, de én felvettem a legkeményebb debreceni lakótelepi ganxta arcomat és csak néztem valamerre közömbösen, úgyhogy a kutya nem bántott.

Megérkezett aztán végül a nő, Alexandra, aki puerto rico-i bevándorlóként érkezett 5 évesen az országba és Bronxban nőtt fel. Csatlakozott hozzánk még 2 darab ember, egy csaj, aki éppen oda készült költözni meg az anyja és Alexandra vitt minket végig és mesélt rengeteget, hogy milyen kurva sok ott a zongoragyár, meg hogy Jennifer Lopezt melyik graffifi miatt perelték be, mert nem kreditelte a videójában.

Azt is mondta, hogy a 70-es években volt igazán durva a hely, akkoriban a nevelőapja taxisként dolgozott és sosem állt meg a piros lámpánál, mert nem lehetett, mert egyből ott volt a kés az ember torkán meg hogy mikor elkezdett dolgozni, akkor be kellett mennie a belvárosba beváltania a csekkjét. Most is megnézük a nagyon lepukkant lakótelepeket és arról is mesélt, hogy most sem a közbiztonság csúcsa a hely, de hogy alapvetően sokat javult és hogy ha nem vagy valami bandának a tagja, akkor nem nagyon basztatnak.

Nagyon yo volt, hogy Alexandra mindent és mindenkit ismert a környéken, megnéztük az összes titkos kis kertet, de még a helyi rendőrségre is beköszöntünk. Én a túra végén megkértem, hogy még valai kajádát ajánljon, hogy akkor már csak ebédeljek ott egyet és el is kísért egy helyre, ahol én voltam az egyetlen, aki tudott angolul, de végül megoldottuk.

Képek a túráról itt, most meg lépek, mert még a végén megírok itt egy egész eposzt, főleg hogy ez csak egy délelőtt volt és van még ott, ahonnan ez jött!

*Egy pénteki ebédnél egy kiemelkedően yo arc lány a dolgozóból ott ült mellettem, mikor mondtam, hogy megyek New Yorkba, mondta, hogy ő is régóta akar, én meg mondtam, hogy hát akkor jöjjön, és ő meg a következő hétfőn mondta, hogy jön és kurva yo volt, hogy jött, ennyit azért nem bírtam volna egyedül, meg ő tájékozódni is tud meg nagyon gyors nála az internet és mindennel is képben van, meg hát anyagilag sem volt mindegy, hogy én egyedül fizetem a hotelt meg a taxit a reptérről oda-visza, vagy szét dobjuk dobni.

 
Hozzászólás

Szerző: be február 19, 2019 hüvelyk Hawaii, Ibusz