RSS

Fa Nándor kategória bejegyzései

Mielőtt megindultunk Oslóba, kérdezte Nikoletta*, hogy van-e hótaposóm, merhogy lesz hó. Legyintettem, hogy óh, nem kell az, a norvég egy fejlett civilizáció, biztos takarítják a havat, akár van abban a jóléti társadalomban közmunkaprogram, akár nincs.

Na.

Hát ezek kurvára nem takarítják a havat.

Ez akkor jött a legjobban, amikor a norvég népmúzeumban voltunk, ahol mindenféle korokból meg norvég tájakról voltak épületek a szabad ég alatt és akkor be lehetett menni ilyen istállóba, templomokba meg parasztházakba, hogy utóbbiban a szívbajt hozza ránk egy kisjány, akit oda ültettek népviseletben a tűz mellé és hát dobbant vagy kettőt a szívem, mikor megszólalt, de utána kedélyesen elbeszélgettünk, hogy akkor milyen ruha van rajta meg kérdeztük, mi van a kis kosárkájában, de mondta, hogy semmi érdekes, abban tartja a telefonját.

Ezek között az épületek között meg gyakorlatilag csak hegymenetben lehetett közlekedni olyan úton, amire rá volt fagyva a hó, ahol meg nem volt éppen tükörjég, ott kurva magas volt a vízállás. Tekintettel arra, hogy azért még el-el voltam kámpicsorodva itt a BL-döntő beli vereség miatt, kurva yo volt arra eszmélni, hogy míg órákig balettoztunk a jégen a Shaolin fivéreket megszégyenítő ügyességgel, nekem a koncentrálástól már nem volt hely az agyamban arra, hogy magamat sajnáljam, hogy jaaaj nem szeret és engem már soha az életben senki nem visz el randevúba, mert minden idegszálammal arra figyeltem, hogy hova és hogy kéne lépni, hogy ne fikkanjak egy hatalmasat a terepjárásra egyáltalán nem alkalmas bőr bokacsizmámban.

A hideg vonalon tovább haladva a sarkkutatással is behatóan ismerkedtünk, van ott egy kurva yo múzeum, ami teljesen végigvezet az expedíciókon. Itt egy kicsit szerelmes lettem Fridtjof Nansenbe, aki egy kifejezetten yo kiállású fiatalember volt, meg hát sarkot kutatott, igazi férfi volt a talpán, ráadásul Évának hívták a feleségét!

no-nb_bldsa_ 156

Az egyik expedíció 3 évig tartott és kb. 6 tonna kekszet vittek magukkal az útra – Nikoletta itt hívta fel rá a figyelmet, hogy mennyire yo volt már,hogy nem kellett nekik aggódni, hogy hova mennek szilveszterezni, meg hogy vajon hogy nézett ki az a beszélgetés, amikor Fridtjof szól az asszonynak, hogy “Évikém, süssél már vagy 50.000 darab sajtosat, hogy legyen valami ropogtatnivaló”.

Amundsen is ennek a csávónak a hatására kezdett el itten menni a sarkokra, eltanulva már, hogy kell bánni a szánhúzó kutyákokkal, az eszkimókkal, mit kell felvenni meg hogy kell vinni szakácsot és ezek a csókák még híztak is, míg ott nyomatták a jégtáblákon. A múzeumban ki voltak téve a hajók másai is, amikbe be lehetett menni és megnézni, hogy hogy voltak a kabinok meg a spejz meg meg hol kártyáztak meg minden.

A fedett pályás programokat a Munch múzeumban szerettük volna kezdeni és én majdnem felsikoltottam, mikor csak egy cetli fogadott az ajtón, hogy bocs, de ide aznap oszt be nem jön lófasz se. Ekkor még nem tudtam, hogy a Sikoly az nem is itt van, hanem a Nemzeti Galérériában van, ami szintén nincs nyitva, na de mindegy, mi nem keseredtünk el, eldöntöttük, hogy akkor megyünk modern művészet nézni szépen tömegközlekedéssel, amiből csak a szépen nem valósult meg.

Mindekttőnk képességeit meghaladta, hogy hetijegyet vegyünk a jegyautomatából, egy kizsbótba kullogtunk be, hogy segítsenek már legyenek olyan kedvesek és voltak olyan kedvesek. Nem beszéltünk amúgy sok emberrel, de akivel de, azok nagyon barástágosak voltak, magától senki nem jött oda hozzánk, csak az a nagyon helyes fiatalameber a buli végén, de alkoholos állapotban csak azt tudtam hajtogatni, hogy döbbenetes, hogy nem takarítják sehol a havat itten.

Na de visszakanyarodva a tömegközlekedésre az van, hogy elég ritkán járnak a buszok, ilyen 10-13 percenként és kurva nagy távolságok vannak a megállók között, semmi ilyen Astoria-Ferenciek tere, úgyhogy ha elbasztad és/vagy lekésted, akkor lehet indítani a sétát a jeges latyakban.

Az utcán egyébként a jeges latyakon kívül nincs akadály, mert alig van ember, annyian vannak az utcán egy csütörtök este, mint Debrecenben vasárnaponként. Emiatt meg is ijedtem először, mert első este szétnéztünk a környéken, ahol lézengett vagy 5 ember, a beülős helyeken 1-2 asztalnál ültek és amúgy is elég sötét volt, ezek nem viszik túlzásba a közvilágítást és mikor hazaértünk, akkor olvastuk az útikönyben, hogy amúgy az a környék a város ütőere. Csalódottságomnak adtam hangot, de Nikoletta mondta, hogy nem baj, hátha van a városnak egy aortája valahol máshol!

De hogy nem volt, ezek nem pörgik túl az élet, amit a számomra teljesen elképesztő nyitvatartási idők is mutattak: volt olyan múzeum, ami minden nap 11-től 16 óráig tartott nyitva. Koncertre is mentünk, ott meg volt adva, hogy 7-től 11-ig és biztosak voltunk benne, hogy ezek pontban 11-kor ki is tesznek mindenkit és úgy is lett!

A koncert teljesen rendben volt és az emberek is, a jaj messziről jöttünk dumával a kezdés előtt 5 perccel be tudtunk állni a harmadik sorba és senki nem nyomakodott, pogózott, meg borogatott, mindenki szépen hallgatta a remek muzsikát és csak akkor őrült meg teljesen, mikor rákezdett a szaxofon. (hanganyag sample Instán itt)

Végtelenül nyugodtnak tűnt minden és mindenki, ezeket nem a szívroham fogja elvinni, az csak azokta jelent veszélyt, aki külhönból érkezik és éppen fizetni készül bármit. Tudtam én, hogy ez egy drága város, de hogy itt tényleg 3 millárd forint egy kifli. New York Oslóhoz képest egy kibaszott Penny Market, ahol éppen készletkisöprés van, pedig ott az Újvilágban is megállapítottam, hogy az a város úgy zabája a pénzt, mint én sorozatnézés közben a pizzafortés Négy évszakot.

Egyedül akkor hoztánk ránk a frászt, amikor még itt voltunk a budapesti reptéren és fél órával indulás előtt elmentünk pisilni, hogy nah és akkor menjünk lassan a kapuhoz most már és akkor bemondták, hogy Last call és hogy basszátok meg, másoknál 20 perccel indulás előtt még meg se lehet indulni, itt meg már last call van, úristen úristen, hát futottunk, mint a McAllister család New Yorkban és futott utánunk még egy halom ember, de fel is szálltunk pontosan!

Nah ez megint megszaladt, óhe, hát röviden még anynit basznák ide, hogy amúgy arra jutottunk Nikolettával, hogy bármikor nagyon szívesen visszamennénk és én is ajánlom szeretettel, csak annyit javasolnék, hogy egy áprilist azért lehet érdemes megvárni a látogatással és akkor addig lehet gyűjteni annyit, amibő kijön egy szendvics.

Búcsúzóul meg az egyik szám, ami lement a bulikában is és nagyon szeretem és k yo benne a szakszi!

*Nikoletta a Take That-es lány, ne zavarodjatok össze!

Reklámok
 
4 hozzászólás

Szerző: be február 26, 2019 hüvelyk Amundsen, Fa Nándor, folklór, Ibusz, Zenebutik

 

Ez a poszt arról fog szólni, hogy mennyire menő vagyok, meg egy kicsit arról, hogy néz ki egy vitorlázás.

Elsőként kezdeném azzal, hogy milyen táskát kaptam, avie blog skin mintás, mi a kúlság, ha nem ez?

bdaybag

Szóhoz se juttok, mi?

Nadehogy a vitorlázás.

Péntek délután indultunk neki és olyan este 7 felé vehettük át a kikötőben a vitorlást. A kapitány azt mondta, hogy tapasztalatlan legénységgel nem szerencsés rögtön sötétben kihajózni, úgyhogy mi hittünk neki és aznap még csak ittunk a vitorláson, aztán annyira belevetettük magunkat a balatonfüredi éjszakába, hogy alig tudtuk visszavetni magunkat. Hajnal 3-ig pörögtünk mindenféle zenékre, amikről nekem ott az volt a benyomásom, hogy kurva yok, de már csak vasárnap láttam, hogy többeknek panaszkodtam mindenféle üzenetekben a Hungária megamixre.

A hajó az estére tehát maradt a kikötőben, oda mentünk vissza aludni, mindenkinek jutott nagyjából egy kicsivel több hely, mint ami egy gyufásskatulyában van (de nem a családi, hanem a sztenderd kicsi). Szombatra minden előrejelzés azt mondta, hogy leszakad az ég, de hazudtak és végig sütött a nap és bikiniben verettem a fedélzeten órákon át. Ehhez azért meg kellett dolgozni, nem úgy van, hogy ülsz a hajón és cső, indulás előtt volt komoly oktatás a kapitány részéről, hogy hogy kell meghúzni a madzagokat, mibe lehet kapaszkodni és hogy a hajózás nyelve rövid, tömör és udvarias és itt olyanok fognak elhangzani, hogy ÜLJ ÁT! és semmi ilyen Évi, majd ha lebarnult a vállad is, akkor megtennéd kérlek, hogy átülsz a másik oldalra lécci? A köteleket ilyen bigyóra kellett tekerni és kurblival húzni őket, rengeteget és igen intenzíven kurbliztam két kézzel, de úgy nehéz, hogy közben kiabálnak az emberrel motiváló jelleggel és annyira röhögök, hogy nagyon. Még mindig izomlázam van és azt ott a hajón megfogadtam, hogy diszkóban legközelebb hosszú perceken át őrölök kurbli nélkül, mennyire könnyű lesz már.

Ha mászkálni kellett a hajón, akkor nem volt nagy az arcom, egyszer sem mertem úgy előremenni a hajó orrába, hogy teljesen felegyenesedve lábon, teljesen ilyen kezdő sztriptíztáncos elhagyta az első 10 dollárt, amit kapott és most a földön keresi négykézláb verzióban közlekedtem. Amikor meg kicsit billent a hajó, akkor kereszten lévő artistaként vágtam magam hanyatt és reméltem a legjobbakat. Ennek a képnek az a címe, hogy Évi majdnem beleesik a vízbe.jpg (mert itt nem látszik, de majdnem hót függőleges vagyok a vízszintre):

aviebeleesikavizbe

De az, hogy mennyire félek, csak vasárnap jött ki igazán, amikor volt szél, nem kevés.

Normál állapotban se nagyon mertem felállni a vitorláson, de akkora hullámok voltak, hogy szinte végig teljesen az egyik oldalra dőlve szeltük a habokat. Egyszer vettem a bátorságot, hogy lemenjek pisilni, mert nagyon kellett, de ezzel aláírtam a halálos ítéletemet: mesélt arról a kapitány, hogy ha valaki rosszul van, akkor annak jobb azonnal a fedélzetre menni, de arra még én sem számítottam, hogy mekkora öles hányinger fog el, amikor lementem (meg igazából a lemenés erős túlzás, én szó szerint beestem a wc ajtón egy igen hangos dübbenés kíséretében). Úgyhogy nem volt itt semmi kurblizás, én beültem hátra ilyen gyerekszékbe, reménykedtem a túlélésért és nézegettem, hogy merre tudnék kihányni. A rettegés fokának a csúcsa akkor jött el, amikor a kapitány kiadta a parancsot, hogy mindenkire mentőmellényt és hű, hát ettől még yobban beszartam, meg elképzelni se tudtam, hogy fogom én felvenni a mellényt úgy, hogy közben két kézzel annyira kapaszkodok, hogy széttöröm a hajót. Na de még a végén azt fogjátok hinni, hogy nem is vagyok menő, úgyhogy csak betennék egy képet, ami a félelem tetőfokán készült rólam egy Samantha Foxra méretezett mentőmellényben:

aviemellenyben

A félés ellenére nagyon yo élmény volt és mennék nagyon szívesen bármikor és nagyon kikapcsolt és yokat ettem és rengeteget röhögtem és még barnultam is meg a nap is lement, tényleg nem tudom, mit akarhatnék még.

megyenleanap

 
5 hozzászólás

Szerző: be szeptember 22, 2015 hüvelyk Fa Nándor, Hajdúszoboszló, magasélet, molló